... leginkább morcogás

Hosszú kihagyás után jelentkezem ismét, köszönet azoknak, akik már hiányolták a folytatást. A kihagyás oka egyben a mai bejegyzés magyarázata is: orvosként állandó időhiánnyal küzdök. Ezzel, úgy gondolom, nem vagyok egyedül. Szeretnék már egyszer ráérő orvost látni, de - legalábbis Magyarországnak abban a szeletében, ahol élek - erre még várni kell.
Azon gondolkodom, törvényszerű-e, hogy az orvosok jó része állandó loholásban él. Az biztos, hogy nem jó; kárát láthatja a végzett munka minősége, a betegekkel való kapcsolat (ami nélkül pedig sokkal kisebb az esély a sikeres beavatkozásra), de éppúgy megsínyli az orvos egészsége, sőt szakmai tudása is.
Az utóbbihoz egy kis adalék: 2000-ben a jóval nyugodtabb körülmények közt élő oxford-környéki háziorvosok önképzési szokásait mérték fel. Kb. 50%-uk heti 1 órát vagy még kevesebbet szánt szaktudása gyarapítására (ehhez képest akkoriban heti kb. 1000 cikk jelent meg a legismertebb ingyenes orvosi adatbázisban). A maximum heti 3 óra vagy annál több volt, ezt a válaszadók 8%-a tudta kigazdálkodni. Jó kérdés, itthon mi lenne egy ilyen felmérés eredménye.
Szóval, nincs időnk, és ennek sok oka van. Szaladunk a pénz után (munkahely, másodállás, ügyelet, más szolgáltatónál vállalt ügyeleti munka, /szak/fordítás, sőt taxizás, famegmunkálás stb. - konkrét példákat tudok mindegyikre). Szaladunk, hogy megszervezzük a betegek vizsgálatait, hogy aztán szaladhassunk a vizsgálati leletek után. Szaladunk a megbeszélésre, röntgenvizitre, a többi osztályra konzíliumba, ha szerencsénk van, jövet-menetben esetleg ebédelni. Szaladunk az intéznivalók után És persze mindeközben telefon a zsebben, mert alapvető elvárás, hogy egy orvos mindig legyen elérhető.
Azt hiszem, át kellene gondolnunk, mire szerződtünk - most nem a megélhetés értelmében. Arra szerződtünk, hogy emberekkel foglalkozzunk, az egészségüket visszaadjuk, vagy legalábbis ne legyünk a spontán gyógyulás aktív hátramozdítói. Ha nem gyógyítunk, legalább enyhítsünk, és mindig vigasztaljunk. Ez persze időigényes (most az emberi tényezőkről nem is beszélek). Hogyan lehet megteremteni ezt az időt? A következő blogbejegyzésekben erről szeretnék beszélni.
Ha lesz rá időm...

Miután a népszavazást értékelve Gyurcsány Ferenc megnyugtatta övéit, hogy miniszterek maradnak, sejteni lehetett, hogy hamarosan fejek fognak hullani. (Emlékszünk, az átkosban is minden szilveszterkor elmondták, nem lesz áremelés...) Ma reggelre megvan az első áldozat, e sorok írásakor az SZDSZ éppen azt latolgatja, maradjon-e a koalícióban. Mindenkit megnyugtatnék, szerintem maradni fognak, mert ha kilépnek, marad az MSZP-s kisebbségi kormányzás, nagy eséllyel előrehozott választások lesznek, és a mai népszerűsége alapján az SZDSZ a kisgazdák sorsára juthat. Arra még kíváncsi vagyok, mi lesz a verbális lelemény, amivel felülírják a honlapjukon most is olvasható kijelentést, hogy Horváth Ágnes bírja a bizalmukat - szerintem az lesz a megoldás, hogy a reformok továbbvitelének szükségessége miatt hajlandóak erre az áldozatra, és cserében megpróbálják Mihályi Pétert behozni eü. miniszternek. De ennyit a találgatásról, most szép politikai elemzőnek lenni, hagyjuk ezt meg nekik.
Amiről most írni szeretnék, az Horváth Ágnes balsorsa. Magyarország szerencsés hely a miniszterek számára. Szakmai alkalmasság, sikeresség, a megalkotott program minősége és annak végrehajtása nem sok összefüggést mutatnak a miniszterek időtállóságával, sőt. Horváth Ágnes ilyen szempontból kivétel, mert számos elsietett, elhibázott, rosszul kommunikált döntésének következtében nem csak a népszerűsége, a bársonyszéke is szertefoszlott. Anélkül, hogy - munkaidőben - Horváth Ágnes szakmai munkásságát részletesen elemezném, rámutatok pár, szerintem emblematikus hiányosságára.
Orvosnak lenni annyit jelent, emberekkel foglalkozni, és a személyüket legmélyebbről érintő kérdésekben (egészség, betegség, rokkantság, halál) hozni döntéseket. Az orvosi egyetemeken évtizedek óta tanítanak orvosi pszichológiát, ebben többek közt szó van az empátiáról is. Tehát beszélni már biztos Horváth Ágnes is hallott ilyesmiről. Mégis, fellépése és stílusa - akár orvosokkal, akár szakmai szervezetekkel, akár betegekkel beszélt - az empátiás készség minimumát sem mutatta, már amennyire ez a híradásokból leszűrhető. Ebben jó követője pártelnökének, aki még miniszter korában többek közt a saját munkatársait minősítette békának (akiket, ugye, nem kérdeznek meg arról, lecsapolják-e a mocsarat). Ez a kommunikáció, azt gondolom, az üzleti szférában is csak berken belül fordulhat elő (a diktatórikus vezető leüvöltheti a beosztott fejét), de ott sem célszerű. Politikusként ilyen hangnemet akkor sem engedhet meg magának valaki, ha vitathatatlan programot akar megvalósítani. Az adófizető ugyanis, minél tudatosabb állampolgár, annál inkább igényli, hogy emberként beszéljenek vele. Arról pedig, hogy az SZDSZ által erőltetett több-biztosítós eü. az egyetlen üdvözítő út, egyre inkább bebizonyosodni látszik, hogy vaskos tévedés.
A másik hiba az, hogy a reformintézkedéseket (már ha annak tarthatóak) sem megmagyarázni, sem megszerettetni nem próbálta. Ellenben minden szakmai bírálatot - sokszor érvek nélkül - lesöpört az asztalról. Ezzel olyan orvosokat is sikerült eltávolítani a szimpatizánsai közül, akik elvben reformpártiak voltak.
A harmadik hiba az volt, hogy - többek közt a hálapénz-téma állandó melegen tartásával - tovább mélyítette a bizalmatlanságot beteg és orvos között. A rövidtávú kommunikációs nyereség, amit ez jelenthetett Horváth Ágnes számára, nincs arányban azzal a veszteséggel, amit a betegeknek - és nem elsősorban az orvosoknak - okozott. Az utolsó, tavaly decemberben nyilvánosságra hozott felmérés szerint a hálapénz mennyisége csak a háziorvosi praxisokban csökkent kissé, egyebütt nem. Viszont a betegek egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy "meg kell vásárolnia" az orvost, ha minőségi ellátást akar. Ez jól lemérhető pl. azok arányán, akik - saját és kollégáim tapasztalata alapján - magánrendelést vesznek igénybe. Itt ui. azt érzik, hogy a pénzükért jobb ellátást kapnak. De a veszteség elsősorban nem anyagi. A veszteség arról szól, hogy a beteg embert fizikai valójában is érintő, a megoldást kínálókkal - eü. személyzet - szemben nagy bizalmat igénylő probléma megoldásának pont azt az elemét veszi el, ami a megoldás alapja. Hihet-e ezek után a daganatos beteg abban, hogy segít a kezelés? Reményt kaphat-e az agyvérzés után lábadozó arra, hogy lesz, aki odafigyel rá, és megtanítja járni? Fog-e indíttatást érezni a krónikus betegségben szenvedő (pl. magasvérnyomás-beteg, cukorbeteg, reumatikus panaszokkal küzdő beteg), hogy rendszeresen felkeresse az orvost?
Horváth Ágnes távozni kényszerül (kíváncsi vagyok, melyik kórház élére kerül), neki már nem ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie. Az, hogy helyreállítható-e az egészségügyi kormányzat hitelessége, az utód problémája lesz. Nem szeretnék a helyében lenni.

Befejezte működését a beteg koraszülöttek gyógyításáért létrehozott Peter Cerny alapítvány.

Drámai nekrológ helyett pár sor a honlapjukon olvasható beszámolóból:
" A 18 és 1/2 éves működésünk alatt 42.015 koraszülött és beteg újszülött mentését és szakszerű szállítását végeztük. A betegszám alapján neonatológiai mentőszolgálatunk - az 1993-as évtől - a világ egyik legnagyobb forgalmú ilyen jellegű speciális szolgálata volt.
A kissúlyú betegeket különösen veszélyeztető légzészavar miatt 8.434 esetben kellett mesterségesen, lélegeztető géppel támogatni a légzést. Szülőszobai vagy más helyszínen történő újraélesztést 1081 alkalommal végeztünk, és azt 90%-ban sikeresen fejeztük be. Az általunk ellátott területen a születés körüli halálozás közel 12‰-kel csökkent."

A bezárás okát az alábbi levél tartalmazza (ide kattintva nagyított verzió jelenik meg).







































Ha valaki még nem tudja, hová tegye az adója 1%-át, ez is eszébe juthat...

Szóval megvolt a népszavazás és mindenki azt gondolt mögé, amit akart. A kormány pl. azt, hogy a 3 kérdés csak a 300 Ft-okról szólt (na jó, a Kazinczy-esélyes Horn Gábor egy kicsit mást), az ellenzék azt, hogy most hűdenagyon győztek, az MDF meg azt, hogy egy ideig most mégiscsak ellenzéki hangot kéne megütni. A kormánypárti sajtómunkások mind a mai napig nem tudják túltenni magukat azon, hogy a nép mást mert dönteni, mint amit mondtak neki, és elkeseredettségükben emeletes marhaságokat írnak. Elég megnézni Tóta W blogjának utolsó pár bejegyzését.
Valahol (legalábbis a kettészakadt Magyarországon) teljesen érthető, hogy az ember tragédiaként éli meg, ha kikap a kedvenc csapata. Ezt nem is akarnám a kormánypárti érzelműek szemére hányni.
Van viszont egy másik dolog, ami nagyon zavar. Úgy tűnik, hogy a kormány és annak vezetője sem képes kilábalni abból a sértett és érzelmi alapon reagáló hangulatból, ami már a miniszterelnök vasárnap esti, népszavazást értékelő beszéde alatt érezhető volt. Komolyan, mint a kiscsoportosok: meg vannak sértve, mert a másik elvette a játékukat. Horváth Ágnes dettó.
Ennek a sértettségenk egy jele az a cirkusz, amit a kieső vizitdíj / napidíj körül rendeznek. Abban teljesen egyet lehet érteni, hogy a vizitdíj nélkül a háziorvosi praxisok egy része igen nehéz helyzetbe kerül. Már csak azért is, mert ha jól tudom, a kártyapénzt (ami a háziorvos jövedelmének alapja) öt éve nem emelik, miközben a tavalyi infláció 9% körüli volt, az ideit 7% körülire várják. Meg azért is, mert a háziorvosok egy része a vizitdíjból származó többletet fejlesztésekre használta fel (lásd pl. a Terápia 2008 c. füzetkét). Ki fogja helyettük fizetni az új műszerek részletét?
Ha a kormány valóban azt gondolja, amit kommunikál, hogy ti. a vizitdíj nélkül az alapellátásban zavarok lehetnek, kutya kötelessége segíteni, az Alkotmány ui. az egészségügyi ellátás biztosítását a mindenkori kormány feladatai közé sorolja. Ez elől nem lehet kitérni, és nem az ellenzéktől kell várni a megoldást. És valami normális megoldást kell kitalálni. Az nem hangzik normálisnak, hogy a gyermekorvosok kiegészítő kompenzációját elvonják és ezt a bevételt osztják szét a háziorvosok között; de arra alkalmas lehet, hogy tovább erősítsék az orvosok (és betegek) elégedetlenségét.

Venni kéne egy csomó szeretnivaló, szőrös és aranyos plüssállatot, és a következő kormányülés előtt megsimogatva kis buci fejüket megvígasztalni a sok kis lurkót, a Ferit, a Janit, az Ágit (akit ugye nem fognak leváltani, lásd Untergang) és mindenki mást is. Hátha akkor jobb kedvre derülnek, és az olyan, kevéssé izgalmas témákkal is foglalkoznak, mint az ország ügyei.

Elmúlt a népszavazás, tovább dübörög az egészségügyi reform - a szintén évek óta dübörgő gazdaságéhoz hasonló eredményekkel. Most épp annak örülhetünk, hogy egy újabb intézet megszüntetésével sikerül az egészségügyben még több megtakarítást elérni.

Miről is van szó? A kormányzat nyilván jól átgondoltan úgy döntött, hogy a mértéktartó becslések szerint is kb. 600.000 alkoholbeteggel (hogy a kábítószerélvezőket ne is említsem) büszkélkedő Magyarországon nincs szükség egy olyan szakmai műhelyre, ahol egy fedél alatt működik a gondozás ill. a kutatás, adatgyűjtés és monitoring. Ezért a gondozási feladatokat átadta a döntően szervi betegségek rehabilitációjával foglalkozó Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetnek (Budakeszi), míg a többi feladatot a Váci úton székelő Országos Szakfelügyeleti és Módszertani Központ kapta meg. Mindezt úgy, hogy az országnak nincs átfogó alkoholstratégiája (kábítószerstratégia van, vélhetően azért, mert arra érzékenyebb a közvélemény). Az OAI egyébként több koncepciót letett már az asztalra, nem világos, mért nem sikerült ezek közül választani. Jelenleg az alkoholbetegek kb. 5 százaléka (30 ezer fő) áll gondozás alatt. Becslések szerint a szenvedélybetegségek éves szinten 600-1200 milliárd forintjában vannak az államnak.

Az átszervezés további problémás pontja a betegellátás elköltöztetése. Egy olyan betegcsoporttól, amelynek a betegségbelátásával is komoly problémák vannak, vajon mennyire remélhető, hogy követi a szakrendelőt Budakeszire? Hányan fognak elkallódni, lemorzsolódni a kezeltek közül?

A minisztérium intézkedése értelmében a (betegellátást végző) jogutód intézmény kapacitása 1494 óráról 360 órára csökken. Ezt a kapacitás állítólagos alacsony voltával magyarázták, adataik szerint az OAI egy órára jutó esetszáma mindössze az országos átlag 27 százaléka, az egy órára eső beavatkozások száma az országos átlag 15 százaléka, az egy órára jutó pontszáma pedig az országos átlag 34 százaléka volt. Nem világos azonban, hogy a kihasználtságot a többi hasonló profilú intézmény adataihoz, vagy egy átlagos háziorvosi vagy belgyógyászati praxiséhoz viszonyítják. Ha az utóbbi esetről van szó, könnyen belátható a torzítás, hiszen (hasonlóan a pszichiátriai vagy neurológiai vizsgálathoz) az addiktológiai ellátás korántsem intézhető el pár perces orvos-beteg találkozással. De attól függetlenül, hogy mihez hasonlítják az OAI munkáját, elgondolkodtató a minisztérium elképzelése a hatékonyságról. Én úgy gondolom, több értelme van rászánni az időt a betegekre, mert - ami az addiktológiában különösen fontos - hiteles személyes kapcsolat és persze a beteg történetének alapos ismerete nélkül illúzió lenne sikeres kezelésre gondolni. És itt jutunk vissza ahhoz a problémához, hogy lehet-e az egészségügyben hatékonyságot a sztahanovizmusban bevált darabszám-növeléssel azonosítani.

Mit nyert az OAI megszüntetésével az egészségügy? Vélhetően nem túl sokat. Az intézményt (eddig) vezető, nemzetközi hírű Buda Béla szerint az OAI tudományos műhelyének utolsó éves költségvetése 28 millió forint volt. Emellett a csökkentett kapacitás miatt csökkenhet az OEP által a betegek kezeléséért maximálisan kifizethető összeg. Ennek nagyságát nem tudom pontosan megbecsülni, de mivel járóbeteg-ellátásról van szó, maximum néhány tízmillió forintot jelenthet évente.


Megéri?

Szóval vasárnap megvolt a népszavazás, mindhárom kérdésre másfélszer annyi "igen" érkezett, mint ami az érvényességhez kellett, a "nem"-ek aránya a 15%-t sem érte el országosan, stb. Felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a Fidesz kezdeményezése óriási sikert aratott. De szerencsére van, aki helyretesz bennünket. Gyurcsány Ferenc, Magyarország miniszterelnöke már a szavazás estéjén elővette tanítóbácsis modorát, és a választást értékelve elmondta, a Fidesz vesztett, a kormányt nem tudta megbuktatni. (Tehát Gyurcsány győzött, ha jól értem.) És hogy persze, hogy senki sem szeretne fizetni olyasmiért, amit ingyen is megkaphat, úgyhogy várható volt az egész eredmény. És hogy meg kell tanulni, hogy mindennek ára van. A koalíciós partnerek pedig kórusban bizonygatták (köztük a hivatali autóval Horvátországba járogató Demszky és az állami megrendeléseken milliárdossá vált Kóka), hogy nincs olyan, hogy ingyen sör meg ingyen ebéd. Na, itt szállt el az agyam.
Abszolút egyetértek azzal, hogy ingyen nem lehet minőségi, sőt semmilyen egészségügyi ellátást sem biztosítani. És azzal is, hogy növelni kell az állampolgárok felelősségérzetét; ilyen értelemben a vizitdíj még akár hasznos is lehetett volna. De itt és most Gyurcsány megint elszalasztott egy történelmi pillanatot. Azt mondhatta volna: megbuktunk a vizitdíjjal, mert hazudtunk. Mert rosszul kommunikáltunk. Mert olyan csúsztatásokat alkalmaztunk, amiket senki sem vesz be. Ugyanis NEM IGAZ, hogy nem fizetünk az ellátásért. Fizetünk járulékot, épp eleget. Százalékát tekintve többet, mint a legtöbb fejlett ország lakói (persze kérdés, fejlett vagy harmadik világ-beli országokhoz szabad mérni magunkat). És ezt az emberek tudják. Azok különösen, akik minimálbér alapján fizetik a járulékokat, és Mercedes terepjáróval járkálnak (bár kérdés, hogy ezek a gyakran emlegetett elkerülők valójában mennyien vannak - mondjuk, egy is több a soknál).
Szóval Gyurcsány ahelyett hogy úriemberként (?) elismeri a vereséget és elkezd az emberekkel partnerként beszélni, tovább folytatta, amit eddig. Belehazudott a kamerákba az ingyenes egészségügyről, és hű partnerére lelt ebben a teljes koalíció összes nyilatkozójában.

Addig nem lesz rend az országban. és az egészségügyben sem, amíg nem veszik a fáradtságot, hogy röviden, érthetően, de hazugság nélkül beszéljenek a fontos kérdésekről. Nem igaz, hogy az állampolgárok erre éretlenek. Főleg akkor nem, ha a pénzükről van szó (elemzők szerint az általános elégedetlenség mellett a több mint 3M igen pont annak szólt, hogy a pénztárcát érintő kérdésekről dönthettek). Tessék minket felnőttnek tekinteni.

És tessék szíves abbahagyni a hazudozást. Még akkor is, ha ez pl. azzal jár, hogy a több-biztosítós eü. dédelgetett tervéről is ki kell mondani, amit sok szakértő kimondott már: nem bizonyított sem a hatékonysága, sem az ellátást javító hatása.

Orvos vagyok, olyan területen dolgozom, ahol egy-egy beteg vizsgálata fél-egy óráig tart (közbevetőleg: lehet-e az eü-ben hatékonyságról vagy termelékenységről beszélni?). Az elmúlt egy hónap a szokott lidérces mennyiségű munkával telt (egy heti távolléttel együtt is ledolgoztam a februári előirányzatban megadott 168 munkaórát, ügyeletet nem számítva), ez a blogbejegyzéseim számán is meglátszik.
Most biztos arról kéne írjak, hogy mindjárt itt a népszavazás, hová kéne tenni azt a három ikszet, de juszt se mondom meg. Tessék a sorok közt olvasni. Ellenben három friss sztorit osztanék meg, ezúttal a betegekről, nehogy már azt hihesse bárki, hogy csak Horváth Ágnes tökéletes ebben az országban.

Első történet: Hatvanegynéhány éves, kulturált, kellemes modorú vidéki asszony jön kontrollra. Rutinos orvoshozjáró, újságot olvas, rádiót hallgat. Minden rendben van, ő elégedett velem (sokkal jobban van), én meg az ő állapotával, szóval az ilyen pillanatokban könnyű orvosnak lenni. Kérdi, mit gondolok a vizitdíjról, a szavaiból az derül ki, lövése sincs arról, ami a 300 forinton túl zajlik a magyar egészségügyben. Amikor pár tényadatot mondok a vizitdíj / napidíj bevezetésével párhuzamosan a háziorvosok és kórházak finanszírozásában bevezetett megszorításokról, úgy néz, mintha én lennék. az a bizonyos újkapu. Próbálok pár dolgot még mondani arról, mennyire megalapozott a pénztárak közötti versenytől várni a szolgáltatások javulását stb. (a helyes válasz:semennyire, a miérteket lásd itt), ő meg csak egyre jobban csodálkozik. És tulajdonképp én is, mert bőven abból a réteből jött, amelytől legalább egy minimális tájékozottság elvárható lenne. Ceterum censeo: tessék szíves a kérdésben való minimális tájékozottsághoz kötni az adott választáson a szavazati jogot,ha lehet!

Második történet: Elhanyagolt kerületből elhanyagolt beteg jön mentővel. Nincs még 45, de 15 évet simán hozzátagadhatna, minimum 60-nak néz ki, ha lány lennék, nem sok rózsát kapna a hajamból. Infúziót kéne kapjon, ki van száradva és a cukra is alacsony. Beteget elhelyezzük, kap kölcsönpizsamát, infúzió beköt. Öt perc múlva benézek a kórterembe, beteg az ágy mellett letett kabátjából szedi ki a cigarettát, az infúziós szerelék csöve meg úgy feszül, hogy hárfázni lehetne rajta. Beteget lefektetem, érthetően és normális hangnemben elmondom, miért kell az infúzió,  meg hogy kórteremben nem dohányzunk stb. Öt perc múlva megint benézek, a beteg kiszedte magából a branült (a sima tűnél jóval biztonságosabb műanyag csövecske infúzió adásához), az infúzió a padlóra csöpög, beteg kezében egy csomag Marlb**o (hogy ne legyen már reklámgyanús a dolog). Beteget lefektetem, érthetően és normális hangnemben mégegyszer elmondom, miért kéne még azt a cca. 20 percet valahogy kibírni. Beteg bólogat, infúziót ismét bekötik, béke és nyugalom ..., amíg 10 perc múlva a nővérek nem közlik, hogy a beteg előzetes bejelentés nélkül távozott az osztályról.
Nem tudom, mit várt tőlünk.

Harmadik történet: XII. kerületi (ellátási területünkön kívüli) beteg rokona telefonon keres, nézném meg soron kívül az illetőt. Korábban nem volt nálunk, több éve meglévő (profilomba vágó) panaszától függetlenül kb. 2 hónapja van új (nagy valószínűséggel más szakterülethez tartozó) panasza. Utóbbi miatt kérnék, hogy nézzem meg soron kívül. Kb. 5 percig kérdezősködöm, telefonos érdeklődés esetén érdemes így tenni, hogy megítélhessük, van-e sürgős ellátásra szükség, van-e valami, ami a beteg állapotát veszélyezteti. Kiderül, ilyenről nincs szó, de mielőbbi kivizsgálást szeretne. Tájékozatlan, olyan dolgoktól fél, amik az elmondott panaszok alapján fel sem merülnek, de ez önmagában nem baj, nem lehet mindenki orvosilag művelt. Mondom neki, hogy a napi 10-12 órás munkaidőmhöz nem szeretnék még hozzátenni, menjen a rokon a területi osztályra. De az sajnos neki nem felel meg. Akkor menjen a többi hasonló profilú budapesti rendelésre. De ő minket szeretne. Akkor, ha nem akarja kivárni a sort (l. várólista, egy hónapja kötelező mindenkinek vezetni, nálunk most kb. 3 hónap), jöjjön el a magánrendelésemre. (Ez heti 1 este, messze nem ez teszi ki a munkaidőmet). Ja, azt azért mégsem, és hogy képzelem (leteszi). Itt az nem világos, milyen alapon várja el, hogy a két szép szeméért ún. ellátási kötelezettség nélkül soron kívül ellássuk. Nem elfeledkezve egyes orvosok pénzéhes, elvétve szerintem zsarolásig menő magatartásáról, az ilyen elvárások tartják életben a hálapénzt.

Azért akartam ezeket leírni, mert a mindent a bugyutaságig egyszerűsítő kommunikátoroknak hála pont a lényeges kérdésekről sikerül nem beszélni. Pedig ilyeneket kéne tisztázni mindenkinek: Mit várok az egészségügytől? Mit várhatok el az orvosoktól, a biztosítótól és mit nem? Mit vagyok cserébe hajlandó vállalni anyagilag (lásd szolgáltatáscsomag - vásárlás) és mit vállalok az élet egyéb területein (egészséges életmód stb)? Lehetek-e egészségesebb a saját közreműködésem nélkül? És a sor folytatható...

Ha pedig valamelyik olvasónak hasonló sztorija van, vagy fordítva, az orvosok gonoszságát szeretné ecsetelni, csak rajta.

Ha nem lenne az Egészségügyi Minisztérium, nem is tudom, honnan szerezném be a napi bosszankodás-adagomat. Megköszönve a segítséget, amit az adrenalin-szintemnek nyújtanak, nem állom meg, hogy ne hívjam fel a figyelmet a legutóbbi gyöngyszemükre.

Az Eü. Min. honlapjára február 1-én tették fel a várólistákkal kapcsolatos tájékoztatást. Emlékeztetőül, eddig kétféle várólistát kellett vezetni. Az egyik, ún. központ várólistán olyan nagyértékű beavatkozások szerepeltek, mint pl. a veseátültetés. Ezt a listát az Országos Vérellátó Szolgálat Központja vezette. A másik, ún. intézményi várólistát az egyes kórházak vezették, de csak a szemészet, fül-orr-gégészet, ortopédia, sebészet, kardiológia, urológia és nőgyógyászat körében kellett vezetni és ott is meghatározott beavatkozásoknál. (pl.: mandula, orrmandula műtét, térd- v. csípőprotézis műtét, szürkehályog stb.). Tehát pl. a belgyógyászaton, a reumatológián, a pszichiátrián, stb. egyáltalán nem kellett listát vezetni, és a fentebb felsorolt helyeken sem minden beavatkozásról. Na ezt a rendszert változtatták meg. A kép a tájékoztatóból való, a teljes anyag itt érthető el.








A második pontnál érzi azt az ember, hogy az ész megáll és körbejár. Az Eü. Min. nem csökkentette, hanem "egyszerűsítette" az intézmények adminisztrációs terheit. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a betegfogadási listán az ÖSSZES ellátást (fekvő-. és járóbetegekét) adminisztrálni kell, és minden hó 15-éig el kell küldeni az Egészségbiztosítási felügyeletnek. Emlékeztetőül, eddig ezt csak az intézményi várólistán szereplő, kb. tízféle ellátás esetén kellett vezetni. Most pedig mindenről. Tehát ha valaki  jelentkezik a gégészeten, hogy hallásvizsgálatot kér a háziorvosa, akkor az illetőt fel kell venni a betegfogadási listára, függetlenül attól, hogy ténylegesen várnia kell a vizsgálat elvégzésére, vagy ott helyben megvizsgálják. Magyarán az eddig is minden hónap végén elküldött járóbeteg-rendelési adatok mellett most egy másik listát is kell készíteni, az ellátott és az el nem látott betegkről, ami óriási adminisztrációs teher. Egy további érdekesség, hogy ha a beteg nem jelenik meg az előjegyzett időpontban, a doktornak a meg nem jelenés okát is ki kell töltenie. Hogy ezt valaki honnan tudja, ha azt a beteget sosem látta, azt bízzuk a rendelet kiagyalóira.

Az "egyszerűsítés" saját konkrét esetemben a következőképpen fog kinézni: Eddig, ha egy beteg a telefonközpontunkon keresztül elért, hogy be szeretne jelentkezni, fogtam a naptáramat, és a rendelésemre a soron következő első szabad helyre beírtam, elkérve nevét és telefonját, hogy ha valami miatt elmarad a rendelés (gyakoriak a hivatalos elfoglaltságok, hja a középnagyság átka), ne kelljen hiába eljönnie. Megadtam a saját számomat is, hogy ha ők nem tudnak eljönni, fel tudjanak hívni. (Ezt egyébként 10 el nem jövőből átlagosan 1 tette meg tavaly, úgyhogy nem csak az orvosoknak kellene változniuk...) Soron kívüli időpontot nem adtam ki a fix rendelésre, ha valaki mégis sürgős volt szakmai okból, akkor a napi munka után néztem meg (annyival később mentem aznap haza). Most valószínűleg ugyanazt kell tegyem (nincs olyan adminisztrátor, és nem tudunk plusz embert felvenni, hogy átvállalja), csak azzal a különbséggel, hogy ha számítógéphez jutok, beírom az aznap előjegyzetteket. Ha pedig ez aránytalanul sok időt vesz el, kénytelen leszek a plusz adminisztráció idejét a betegellátásból elvenni (eddig is napi 10-11 órát dolgoztam, túlóradíj pont annyi, mint Gyurcsány Ferenc önkritikai készsége). Szóval, a minisztériumi egyszerűsítésnek hála, valószínűleg ezentúl kevesebb beteget tudok ellátni.

Emlékszünk még? Az egészségügyi "reformot" (nevezzük jobb híján így) megalapozó és unalomig ismételt szlogenek egyike az volt, hogy mekkora várakozási idők vannak ma Magyarországon, hogy ez így nem mehet tovább stb. Tény és való, hogy akinek baja van, egy percet sem várna a gyógyulásig, és ez így normális. Az, hogy ezt a jogos igényt a kormányzati kommunikáció meglovagolta, érthető. Mondjuk, azt nem értem, miért nem próbálták ezt is Orbán Viktorék nyakába varrni, de még nem késő, lesz  még kampányidőszak Magyarországon.

De tényleg olyan nagy-e a várakozás? Jogosak-e az elmarasztaló szavak? Valóban csak a hálapénzen múlik-e, hogy idejében ellátnak minket?

Van Magyarországon egy szervezet, Egészségbiztosítási Felügyelet a neve, aminek többek közt pont a fenti kérdések megválaszolása a feladata. A Felügyeletet a Gyurcsány-kormány hozta létre, nehéz lenne jobboldali elfogultsággal vállalni, és az Orvosi Kamarával is maximum köszönő-, de a legkevésbé sem baráti viszonyban van. Orvosként az a benyomásom, ha részrehajló is a Felügyelet, nem a mi irányunkban az. Lássuk akkor, mit gondol a Felügyelet a várólistákról. Idézet következik, a részletes forrás Itt van.

"A Magyarországon vezetett kórházi várólisták hosszúsága nem tér el az európai átlagtól, vagyis a magyar biztosítottaknak sok esetben ugyanannyit kell várniuk a nem sürgős műtétekre, mint az olaszoknak, svédeknek vagy angoloknak.[1] Az Egészségbiztosítási Felügyelet (EbF) összegzése szerint itthon például a sokat emlegetett csípő- és térdprotézis műtétek esetében is minden második betegnél 4 hónapon belül elvégzik a beavatkozást, míg a szürkehályogműtétre az esetek felében alig több mint egy hónapot kell várni."

 

Ha hihetek a részletese jelentésnek, az itthoni helyzet nem rosszabb, mint az EU-országok felében. Az elemzés 2007. decemberében készült, a kórházbezárások és kapacitás-csökkentések után. (A kapacitás-csökkentésnek a műtétes szakmáknál az a következménye, hogy mivel a sürgős beteget el kell látni és a tervezhető műtétet (csípő-, és térdprotézis, stb.) csak a havi fennmaradó keret függvényében végezhetik el, a kisebb kapacitás miatt nő a várakozási idő). Ez alapján a "reformok" megkezdése (kapacitás-csökkentés, volumenkorlát bevezetése) előtt Magyarország jobb helyzetben volt, mint az EU-országok fele. Gratulálok a "reform" kiagyalóinak.

Ja, és egy szó a hálapénzről. Nem mentegetni akarom az orvosokat, de miből gondolja bárki is, hogy egy várólista publikussá tétele ez ellen hatna? Szerintem még lehet, hogy meg is növeli a hálapénzadás esélyét: ha nem pont olyan kórházhoz tartozik, akkor a beteg örömmel fog fizetni, hogy bekerülhessen egy rövid várakozási idejű másik intézménybe, ahol meg több év a várakozási idő (Eger, térdprotkó >1400 nap), ott meg mindent el fog követni, hogy előbbre jusson.

Bónuszként a nap aforizmája: "Nem vagyok idegengyűlölő vagy sütőipar-ellenes, de nem szeretem a horvát(h) molnárokat" (Narsil)

Megnéztem ma az Eü. Min. honlapját, elvégre mégis ők lennének a szakma irányítói. Egy jogszabályt kerestem, ami szerint mától minden szakrendelésen nyilvános előjegyzési listát kell vezetni. Jellemző a minisztérium gondosságára, hogy erre a betegek hívták fel több kolléga figyelmét, de erről majd később. Amiről most szólnék, az a minisztérium honlapja.

Közhely a web forradalmáról beszélni, a padlás tele van invenciózus fiatalokkal, akik egyszerű ötletekkel váltak dollármilliomosokká (Google, Facebook, Flickr ... soroljam?). És rengeteg a jól használható, könnyen áttekinthető honlap, profiktól és lelkes amatőröktől egyaránt. És hát persze a kormányzat egyik deklarált célja az internet-alapú ügyintézés megkönnyítése, amivel teljesen egyet is lehet érteni, miépestől szélsőbalig. Az ember azt várná, hogy legalább a minisztériumi honlapok használhatóak legyenek. Hát akkor lássuk, mit kínál a www.eum.hu az érdeklődőnek.

A honlap első látásra harmonikusnak mondható, a mai divatnak megfelelően a fejlécben boldog életérzést sugárzó emberpárral. Tekintve, hogy a honlap az egészségügyről szól, csak találgatni lehet az öröm okát. Lehet, hogy most tudták meg, hogy a vizitdíj jóvoltából havi átlagosan 150.000 Ft-tal keresnek többet* a háziorvosok? Vagy most derült ki, hogy a Blikk megveszi az amatőr képeiket, amiket egy tüzesvérű fiatalasszonyról csináltak egy bécsi szilveszteri buliban? Netán Hospinvest-társtulajdonosok? A sor tetszés szerint folytatható. Az emberpár mellett az EüM logója: felirat és egy kék szív. Ezt rendkívül találónak érzem, az eü. kormányzat intézkedéseinek hála ma tízmillió ember szív az országban.
* az összeg bruttó, gyermekorvosoknak nem jár, viszont a vizitdíj bevezetésével együtt az addig havi fix műszer-támogatást felnőtt-, és gyermekorvosnak egyaránt megszüntették érintett ismerőseim szerint.





Visszatérve a honlapra: a bal és jobb hasábban található menü nagyjából segíti az eligazodást, bár egy kis kreativitás azért elkel, ha meg akarjuk találni, amit keresünk. Érdemes viszont megfigyelni az ügyfélszolgálat nyitvatartási rendjét, mely tipikusan hivatalnokközpontú, munkanap 9-15, pénteken 9-13 óráig fogadja az ügyfeleket. Tehát egy olyan napot sem tudtak találni, ahol az ember a normál munkaidő elejét vagy végét "lecsúsztatva" tudna bármit elintézni, csak valódi (szerencsés esetben burkolt) szabadnappal lehet ezt megoldani. Oké, hogy a köztisztviselő is ember, de nem lehetne heti 1 napon megoldani, hogy legalább 17 óráig fogadják az ügyfeleket?

Na de félre a kicsinyes piszkálódással, van ennél nagyobb kérdésem is. Nézzük csak meg a középső hasábot a honlap újdonságaival! A legfelül közölt információ szerint "A Kamara elnöke az orvosok ellen politizál", pár sorral lejjebb "20 millió vizitdíjas népszavazás"-t emlegetnek. Csak nekem tűnik úgy, hogy információszolgáltatás helyett minisztériumi véleményblogot olvasok? Tényleg ezek a vezető hírek? Az sem egészen világos, miért pont 20 millió vizitdíjat számolnak, a szavazás költségeit ui. 4.5-4.7 milliárdra (15-16 millió vizitdíj) teszik,, bár a 20 millió kerekebbnek hangzik.

És most a lényeg: a tájékoztatás, amit kerestem, nem volt fent a hírek között (ma du. feltették végre, halleluja!) , úgyhogy gondoltam, megnézem a jobb oldali menüsorból elérhető szakmai oldalak között. És lőn meglepetés:



Úgy néz ki, 2005. második félévére kellett volna üzemképesnek lennie ennek a lapnak. Több mint két év telt el a határidő óta, és annyi eszük nem volt, hogy kicseréljék a sablonszövegben a dátumot. Szánalmas. Kíváncsi vagyok, a pénzt felvették-e érte.

Egy éve mást sem hallunk, mint hogy kell a több-biztosítós rendszer, mert kell a verseny, különben nem lesz színvonalas egészségügyi ellátás. Na, nézzük, hogy működik ez az ellátás egyik olyan szegmensében, ahol már lezajlott a privatizáció, és cégek versenyeznek a betegekért. Mai történet.

Régi betegem bukkant fel (péntek du., mikor máskor), olyan új panasszal, ami komoly, sürgős ellátást igénylő betegséget is jelezhet. Részletesen megvizsgáltam, enyhe de új tünetei voltak, ezek alapján is sürgős, nagyértékű radiológiai vizsgálatra van szüksége. Ez a vizsgálat normál esetben több hét várakozással érhető el, sürgős esetre ügyeleti beosztás van érvényben. Az intézményünkön belüli vizsgálóhely (aki nem ügyeletes, de az esetek 90%-ában elvállalja az akut betegeket) épp a már ma bevállalt több akut kérés miatt nem tudja fogadni. Kár, mert a készülékük elsőrangú, jobb mint a konkurrenciának. (Ha nem egy szűk lobbi szabályozná a kapacitáselosztást, még meg is fizetné őket az OEP, de ez már más téma.) Semmi baj, rövid telefon az ágynyilvántartónak, ők megmondják, hogy az X Kft, az ország egyik legelső privát radiológiai szolgáltatója a hunyó. Róluk annyit érdemes tudni, hogy iszonyatos mennyiségben végeznek nagyértékű vizsgálatokat, tekintélyes szeletet hasítva ki az erre országosan rendelkezésre álló összegből. Az általuk foglalkoztatott radiológusok az állami szférában dolgozóknál jóval magasabb fizetést kapnak. A szakmai színvonal nem kiváló, de legalább elfogadható. (Mellékesen majd' minden privát szolgáltatónál arra törekszenek, hogy a lehető legkisebb időráfordítással minél több beteget vizsgáljanak, ezért néha elmaradnak olyan részei a vizsgálatnak, amik a diagnózishoz fontosak lehetnek, de külön pénzt nem fizet utánuk az OEP.)

Szóval telefon az X Kft orvosának, részletesen elmondom, mit miért kérek és mért sürgősen. A válasz: nem ér rá holnap reggelig? (értsd: akkor már nem én leszek az ügyeletes) Mondom: nem, ha ráérne, nem zargatnám a kollégát. Válasza: Ő ezt nem érti, és különben is mért nem nálunk csináltatom meg? Én: Mert hogy nem tudják megcsinálni, eleve túlvállalták magukat, különben sem ők az ügyeletesek. Erre ő: De szerinte ez a vizsgálat holnapig ráér. Jó, mondom, csak tessék ezt a beteg nevével és TAJ-számával együtt leírni és elfaxolni nekünk (a ráhatás nemtelen eszköze, ti. írja ő le, hogy az általa nem is látott beteget ügyeletesként nem hajlandó megvizsgálni. Ha nem írja le írásban, én maradok a hunyó, hogy mért nem küldtem el sürgős vizsgálatra.). Erre mérgesen közli, hogy a mi osztályunkkal mindig csak a baj van, hogy nem megfelelő színvonalon működünk stb. Hogy ezt máshol dolgozó radiológusként hogy tudja megítélni, nem kérdem. Ellenben megkérem, mondja meg, miben tudnánk javítani a munkánkon, én is és a kollégák is szívesen tanulunk. Erre persze nem hajlandó. Na itt szakad el a cérna bennem is, én viszont röviden vázolom azokat a hiányosságokat, amiket korábbi betegek kapcsán mi láttunk a céggel kapcsolatban. Lényeg a lényeg: mehet a beteg, de sokat sejtetően közli, hogy sokat kell majd várnia (értsd: te kiszúrtál velem, én majd a beteggel szúrok ki).

Gondolok egyet, van egy Y Kft, nincs is túl messze, 3 műszakban dolgoznak, időnként a szakmai igazgatójuk könyörög, hogy küldjünk beteget. Egy telefont megér, hátha ők nem lesznek ellenségesek a beteggel. Telefon, asszisztens közli, lehet, hogy megy a dolog, de beszéljek az orvossal. Orvost keresi, nem találja. Eltelik egy perc, öt perc... orvos sehol. A háttérben több ráérő női hang trécsel. Feladom.

Szóval, privát szolgáltatók versenye, 2008. Akinek a munkája lenne, morog és sérteget, vagy ott sincs, ahol lennie kéne.

Szép napom volt tegnap. Több mint fél órán át hallgathattam miniszterelnökünk veretes orgánumát, ahogy az Inforádióban könyörtelenül visszaverte a riporter kérdéseit. Hadd ne időzzek el annál az örömnél, amit a határozott, de mégis közvetlen stílus, a kiművelt emberfő és a már-már túlzott szerénység ilyen páratlan kombinációja jelentett nekem. Megvilágosodásként ért, hogy végre van egy bátor miniszterelnökünk, aki meg meri csinálni, amit kell, nem úgy mint összes elődje. Sőt halkan az is elcsúszott, hogy nem úgy van ám, ahogy gondoljuk: a 2006-os választási kampány előtt ő bizony elmondta, hogy gond van és sokmindent fejleszteni kell. Csak az a fránya nép nem ezt hallotta ki a kampányból, teszem hozzá.

De nem is erről akartam beszélni, hanem a több-biztosítós modellről. Mert most a kormányoldal kommunikációja másról se szól, csak arról, hogy ez az egyetlen üdvözítő út. Ha ez nincs, nem lesz meg az egészségügy reformja. Ha pedig nem lesz meg, akkor nekünk régen rossz. Merakkorahálapénz ... ésatöbbi.
Az a baj az ilyen "érvelésekkel", hogy meg sem kísérlik a dolgok elemzését. Egyszerűsítenek, mert ez kell a tömegeknek. Emlékszünk: "Négy láb jó - két láb rossz". Könnyebb szlogent harsogni, mint gondolkodni, igaz? Most mégis ezt kéne megpróbálni.

A több-biztosítós rendszer melletti egyik legfőbb érv, hogy az emberek majd választani tudnak a jó és a még jobb szolgáltatást nyújtó biztosítók között. Ennek Budapesten vagy egy-két megyei jogú városban, ahol több kórház van, még lehet értelme. Ott elképzelhető, hogy az egyik egy jobb hírű kórházzal szerződik, ahová szívesebben megy a beteg. De mi lesz azokkal, akik olyan városban élnek, ahol egy kórház van, vagy olyan faluban, ahonnan egy kórházba sem könnyű eljutni? Ha az X biztosítóval szerződik, akkor egy dunaújvárosi ember esetleg Miskolcra fog menni egy szakorvosi vizsgálatra? Vagy a szolnokinak Budapesten veszik ki a vakbelét? Ki fizeti ki a betegek (és az ápolásukban sokat segítő családtagjaik) utazási költségét? Aki napi 8-10 órát dolgozik, hogyan látogatja meg beteg szülőjét, ha a helyi kórház helyett a szomszéd megye központi kórházában gyógyítják? Miért van az, hogy ezekig a kérdésekig el sem jut a kormányzati propagandagép?

Aztán egy még lényegesebb kérdés: mit jelent a jobb szolgáltatás? Szebb kórtermeket? Kevesebb húgy-, és több Domestos-szagot? Cicibabákat a nővérpultnál? Esetleg jobban képzett ápolót és orvost? Ezzel sem foglalkoznak eleget. Nyilván sokan akkor éreznék jól magukat, ha a bank-, és plázaépítészetben megszokott csili-vili üveg-műmárvány-krómacél környezet fogadná őket, 10 lépésenként kávé-, üdítő-, és csokiautomatákkal. A harmonikus környezet nagyon fontos, az automatákra meg az vesse az első követ, aki még sosem vásárolt belőlük. De a lényeg nagyon máshol van. Ki cseréli ki a szívbillentyűmet? Ki dönti el, hogy a mégoly modern vizsgálatokkal talált eltérés rosszindulatú daganat, vagy lényegtelen melléklelet? Ki lesz az, aki a műtét utáni első éjszaka ötödször is be kell hogy jöjjön segíteni, mert még nem tudom magam ellátni? Azaz, kire bízom rá az egészségemet, az életemet? Hiszen csak egyszer élünk (ahogy a hitehagyott buddhista mondta).
A teljes egészségügyi ellátásszervezést úgy lehetne / kellene egyszerűsíteni, hogy minden beteg jusson el ahhoz az orvoshoz, aki a betegsége megoldásához a legtöbb segítséget tudja adni. Erre a több-biztosítós rendszer szerintem nem ad több garanciát, mint a jelenlegi rendszer. A biztosítók ugyanis valószínűleg nem az egyes orvosokkal, hanem nagyobb ellátó egységekkel (kórházakkal, rendelőintézetekkel) kötnek majd szerződést. Nyilván mindenütt van jó és kevésbé jó, lelkiismeretes és kiégett, ráérő és siető orvos. És ha egyesével is akarnák a jókat kiválogatni, nem hiszem, hogy a biztosítók külső, az egészségügyi rendszerbe most megérkező szereplőként fel tudnák mérni, melyik orvos a jó és melyik a kutyaütő. Ezt az egy-egy szűk szakmai profilt művelő, egymást jól ismerő orvosokon kívül aligha tudja bárki megtenni.
A válogatás eddig sem ment jól. Ha megnézzük a mai privát egészségügyi szolgáltatókat, láthatjuk, hogy itt is vannak kiváló, a területükön világszínvonalút alkotó orvosok, és vannak profitorientált hiénák. Egy betegem mesélte, hogy egy évek óta sok panaszt okozó fejfájás miatt fordult privát intézményhez. Ott azzal adtak neki előjegyzést, hogy dolgozik náluk ezzel foglalkozó szakember. Amikor elment hozzá, a doktornő pár percig kérdezgette, majd közölte, hogy neki is sokat fáj, ezzel nincs mit tenni, és elkért tőle 6000 Ft-ot. Később kiderült, hogy más területtel foglalkozik, és szorosan véve nincs is meg a szakképesítése fejfájós betegek részletes vizsgálatára. A példa sajnos nem egyedi, de szerencsére az ellenkezője is sokszor előfordul. De ezt már egy másik alkalommal.

Csendesen telt az ünnep. Nem zavarták meg bekiabálások, nem volt gyurcsányozás, a Heti Hetes egyetlen tagja sem kapott kitüntetést. Elfeledkeztünk róla, mint Öszödi Ferenc a jómodorról. Talán szülői sem emlékeztek már pontosan a boldog órára ... pedig alig múlt egy éve, hogy megszületett a Zöld Könyv.

Az egészségügyi reform élharcosa kellemes, kissé kórház-zöld színvilágával, A5-ös formátumával kezelhető (nem orvosi értelemben!), és szerethető kiadványnak tűnt. Önmeghatározása szerint egy állapotleíró tanulmányból és az abban feltárt problémákhoz, kihívásokhoz rendelt megoldási lehetőségek katalógusából állt. Nem akarta az olvasót felesleges részletekkel terhelni, így sem szerzőit, sem felelős kiadóját nem tüntették fel.
A Zöld Könyv céljául azt jelölték  meg, hogy társadalmi vitát gerjesszen az egészségügyről. A nemes cél elérését nem könnyítette, hogy a vitára szánt kb. egy hónap a nyári szabadságok idejére esett. Ebben az időben az átlagnál szerencsésebb választópolgár nyaral. az átlagos szerencséjű a nyaralót helyettesíti, így egyiknek sem biztos, hogy egészségügyi traktátusokkal van kedve foglalkozni. Az egy hónap amúgy sem túl hosszú idő. Még ahhoz is több állt rendelkezésre, hogy az ország lakói véleményt nyilvánítsanak az M0-ás északi hídjának nevéről (emlékszünk? Colbert, Chuck Norris, Zrínyi és társai), ami azért súlytalanabb ügy, mint tízmillió ember egészsége. Ráadásul nyáron a médiamunkások serény hada is megpihen kissé és a vezető hírekbe az újabb hőmérsékleti rekordokon kívül jóformán csak a magyar F1-futam, a megasztárosok magánélete és egy-egy jobban sikerült ételmérgezés fér be. Az a néhány szakmai vélemény, ami mégis utat talált a médiába, kb. akkora vihart kavart, mint NDK-s turmixgép a Csendes-óceránon.
Kézenfekvő ötlet lett volna legalább arról gondoskodni, hogy az anyag az egészségügyben dolgozókhoz eljusson. Ma már minden rendelőben van számítógép (ha nem is kakaóbiztos), és
az dolgozók nagy része használja az internetet. (Ez nálunk azt jelenti, hogy a kezdők orvosi adatbázisokat böngésznek, az orvostanhallgatók iwiweznek, a nővérek blogolnak, a beteghordók pedig Bódi Guszti életművét töltik le fájlmegosztó klienssel.) A minisztériumban mégsem jutott senkinek eszébe, hogy csináljon egy email-címlistát, és elküldje az anyagot. Igaz, a címlista létrehozása időbe és pénzbe került volna, de elkészülte után gyakorlatilag nulla (!) Ft-os költséggel lehetett volna a dolgozókkal kommunikálni. Példát vehettek volna a miniszterelnökről, aki blogjával fároszként mutatja a magyar közbeszéd útját. Vagy arra számítottak, hogy Molnár Lajos eltáncolja majd, apró ajándék gyanánt Horváth Ágnes esküvőjére?


folyt. köv. a Zöld Könyvről, komolyabban.