Miután a népszavazást értékelve Gyurcsány Ferenc megnyugtatta övéit, hogy miniszterek maradnak, sejteni lehetett, hogy hamarosan fejek fognak hullani. (Emlékszünk, az átkosban is minden szilveszterkor elmondták, nem lesz áremelés...) Ma reggelre megvan az első áldozat, e sorok írásakor az SZDSZ éppen azt latolgatja, maradjon-e a koalícióban. Mindenkit megnyugtatnék, szerintem maradni fognak, mert ha kilépnek, marad az MSZP-s kisebbségi kormányzás, nagy eséllyel előrehozott választások lesznek, és a mai népszerűsége alapján az SZDSZ a kisgazdák sorsára juthat. Arra még kíváncsi vagyok, mi lesz a verbális lelemény, amivel felülírják a honlapjukon most is olvasható kijelentést, hogy Horváth Ágnes bírja a bizalmukat - szerintem az lesz a megoldás, hogy a reformok továbbvitelének szükségessége miatt hajlandóak erre az áldozatra, és cserében megpróbálják Mihályi Pétert behozni eü. miniszternek. De ennyit a találgatásról, most szép politikai elemzőnek lenni, hagyjuk ezt meg nekik.
Amiről most írni szeretnék, az Horváth Ágnes balsorsa. Magyarország szerencsés hely a miniszterek számára. Szakmai alkalmasság, sikeresség, a megalkotott program minősége és annak végrehajtása nem sok összefüggést mutatnak a miniszterek időtállóságával, sőt. Horváth Ágnes ilyen szempontból kivétel, mert számos elsietett, elhibázott, rosszul kommunikált döntésének következtében nem csak a népszerűsége, a bársonyszéke is szertefoszlott. Anélkül, hogy - munkaidőben - Horváth Ágnes szakmai munkásságát részletesen elemezném, rámutatok pár, szerintem emblematikus hiányosságára.
Orvosnak lenni annyit jelent, emberekkel foglalkozni, és a személyüket legmélyebbről érintő kérdésekben (egészség, betegség, rokkantság, halál) hozni döntéseket. Az orvosi egyetemeken évtizedek óta tanítanak orvosi pszichológiát, ebben többek közt szó van az empátiáról is. Tehát beszélni már biztos Horváth Ágnes is hallott ilyesmiről. Mégis, fellépése és stílusa - akár orvosokkal, akár szakmai szervezetekkel, akár betegekkel beszélt - az empátiás készség minimumát sem mutatta, már amennyire ez a híradásokból leszűrhető. Ebben jó követője pártelnökének, aki még miniszter korában többek közt a saját munkatársait minősítette békának (akiket, ugye, nem kérdeznek meg arról, lecsapolják-e a mocsarat). Ez a kommunikáció, azt gondolom, az üzleti szférában is csak berken belül fordulhat elő (a diktatórikus vezető leüvöltheti a beosztott fejét), de ott sem célszerű. Politikusként ilyen hangnemet akkor sem engedhet meg magának valaki, ha vitathatatlan programot akar megvalósítani. Az adófizető ugyanis, minél tudatosabb állampolgár, annál inkább igényli, hogy emberként beszéljenek vele. Arról pedig, hogy az SZDSZ által erőltetett több-biztosítós eü. az egyetlen üdvözítő út, egyre inkább bebizonyosodni látszik, hogy vaskos tévedés.
A másik hiba az, hogy a reformintézkedéseket (már ha annak tarthatóak) sem megmagyarázni, sem megszerettetni nem próbálta. Ellenben minden szakmai bírálatot - sokszor érvek nélkül - lesöpört az asztalról. Ezzel olyan orvosokat is sikerült eltávolítani a szimpatizánsai közül, akik elvben reformpártiak voltak.
A harmadik hiba az volt, hogy - többek közt a hálapénz-téma állandó melegen tartásával - tovább mélyítette a bizalmatlanságot beteg és orvos között. A rövidtávú kommunikációs nyereség, amit ez jelenthetett Horváth Ágnes számára, nincs arányban azzal a veszteséggel, amit a betegeknek - és nem elsősorban az orvosoknak - okozott. Az utolsó, tavaly decemberben nyilvánosságra hozott felmérés szerint a hálapénz mennyisége csak a háziorvosi praxisokban csökkent kissé, egyebütt nem. Viszont a betegek egyre nagyobb része érezheti úgy, hogy "meg kell vásárolnia" az orvost, ha minőségi ellátást akar. Ez jól lemérhető pl. azok arányán, akik - saját és kollégáim tapasztalata alapján - magánrendelést vesznek igénybe. Itt ui. azt érzik, hogy a pénzükért jobb ellátást kapnak. De a veszteség elsősorban nem anyagi. A veszteség arról szól, hogy a beteg embert fizikai valójában is érintő, a megoldást kínálókkal - eü. személyzet - szemben nagy bizalmat igénylő probléma megoldásának pont azt az elemét veszi el, ami a megoldás alapja. Hihet-e ezek után a daganatos beteg abban, hogy segít a kezelés? Reményt kaphat-e az agyvérzés után lábadozó arra, hogy lesz, aki odafigyel rá, és megtanítja járni? Fog-e indíttatást érezni a krónikus betegségben szenvedő (pl. magasvérnyomás-beteg, cukorbeteg, reumatikus panaszokkal küzdő beteg), hogy rendszeresen felkeresse az orvost?
Horváth Ágnes távozni kényszerül (kíváncsi vagyok, melyik kórház élére kerül), neki már nem ezekkel a kérdésekkel kell szembenéznie. Az, hogy helyreállítható-e az egészségügyi kormányzat hitelessége, az utód problémája lesz. Nem szeretnék a helyében lenni.