A 2011-es év tavaszára pattanásig feszült a magyar egészségügy helyzete. A Kórházszövetség szerint az elvándorlás miatt nincs olyan szakterület, ami ne számítana hiányszakmának. Az egészségügy valamennyi területén észlelhető anhedónia mellett a válság jeleként értékelhető, hogy egyre többször rúgják fel az orvosok az eddig alapvetően jellemző szakmán belüli szolidaritást. Erre példa a pécsi gyermekgyógyász rezidensek története, de az a hír is, hogy az egyik egyetemi klinikán az idősebb kollégák szinte kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a náluk dolgozó rezidensek ne kapják meg a nekik járó 50%-os többletfizetést, ami pedig nem a klinika költségvetését terhelte volna.

Emellett akármerre nézek szét a neten, szinte kizárólag csak elégedetlen beteggel lehet találkozni, és az elterjedt vélekedéssel, hogy az orvosok szinte kivétel nélkül pénzéhes, bunkó állatok. A rezidensek pedig, akik havi nettó 100.000-nél kevesebbért gyakorlatilag az ügyeleti ellátás oroszlánrészét viszik, szóval a rezidensek csak ne sírjanak, végül is ők akartak orvosok lenni, és el ne menjenek külföldre, ha már a mi pénzünkből tanították ki őket…

 Rezidenstüntetés, 2009. Aki rezidens, azóta is csak szív

Vannak persze árnyaltabb vélemények is. Köztudott, hogy a magyar eü. forráshiánnyal küzd: a három visegrádi ország /Csehország, Szlovákia, Lengyelország/ átlagához képest nálunk a GDP 2,1 százalékával, 500 milliárddal jut kevesebb az egészségügyre. Egyre többen - köztük néhány elemző is - úgy gondolják, hogy a hálapénz tartja még úgy-ahogy egyben az eü. düledező épületét.

De mit is gondoljunk a hálapénzről? Egy 2009-es felmérés szerint éves szinten szűk 74 milliárd forintnyi hálapénzt csengetnek ki a betegek. Ez elsőre nagy számnak tűnik, különösen lélegeztetőgépre átszámolva, de pl. MÁV-kistafírozásnyi vagy négyesmetrónyi mértékegységben mindjárt nem olyan durva (mindig mondtam, hogy egy jó mértékegység aranyat ér, a kedvencem az öl per miatyánk). Ha pedig a 74 milliárdot az orvos-beteg találkozások számához hasonlítjuk (2009-ben kb. 134 millió), akkor kiderül, az összeg nem is olyan iszonyú nagy, átlagosan 552 Ft/találkozás. Mondhatni, a vizitdíjjal összevethető. Persze az analógia nem jó, mert a vizitdíjat nem az orvos kapta meg, és hálapénz-átlagot sem érdemes számolni, mert az orvosok egy része a közvélekedés szerint igen sok hálapénzt kap, míg egy csomóan pontosan nulla forintot. Ha azonban hitelt adunk a betegek által terjesztett „tarifáknak”, egy meglepő dolog derül ki: a betegek többsége nem ad hálapénzt.

Bár nincs olyan terület a hazai egészségügyön belül, ahol nem férne el a plusz forrás (épületfelújítás, műszerbeszerzés, gyógyszerkassza stb), nagy általánosságban elmondható, hogy a legsúlyosabb probléma az egészségügyi dolgozók elvándorlása és a még maradók kiégése. Bár messze vagyunk Bulgária helyzetétől, ahonnan az orvosok fele már elment, ha nem sikerül gyorsan megállítani a folyamatot, az a veszély is fenyeget, hogy a megnövekedett terhelés miatt olyanok is útra kelnek, akiknek korábban nem szerepelt a tervei között a külföldi munka. Elnézve a Széll Kálmán tervet és a konvergenciaprogramról eddig kiszivárgottakat, teljesen egyértelmű, hogy a járulékbefizetésekből és más, a NEFMI kompetenciájába tartozó forrásokból közeljövőben nem fog lényegesen több jutni az egészségügyre, így a bérek rendezésére sem. Ezért az egészségügyi ellátórendszer megmentése érdekében forradalmi lépésre van szükség:

A kormány tegye kötelezővé a hálapénzt.

Persze ezt nem hebrencs, hanem jól átgondolt és ellenőrizhető módon tegye, jogszabályban előre meghatározott tarifákkal, az orvos részéről számlaadási (és adózási) kötelezettséggel. A tarifák megalkotásához a számokat nyugodtan vehetnék a blogok világából. Ott úgyis mindenki mindent jobban tud. Segítségképpen, szintén a blogokból tájékozódva, pár alaptarifát papírra is vetettem. Olyan számokat igyekeztem megadni, amikkel kapcsolatban legalább részleges konszenzus volt a bloggerek közt.

Egyes rendkívüli esetekben (pl. soron kívüli vizsgálat, szakmailag nem indokolt esetben végzett vizsgálat, elismert szakértőnél történő vizit, stb) a fenti alapárakat előre meghatározott szorzókkal lehetne módosítani.

Milyen előnyökkel járna, ha bevezetnénk a kötelező hálapénzt?

- Akár könnyű elfogadni, akár nem, Magyarországon úgyis a levegőben van a korrupció. Ezzel a lépéssel legalább az eü-n belül végre intézményesülhetne, átlátható és kiszámítható lenne, nem kellene borítékokat dugdosni, nyíltan fel lehetne vállalni, mint az egyszeri orvos-celeb a fia másságát.

- Megszabadulnának a betegek attól a frusztrációtól, hogy a szomszéd ágyon fekvőktől kell tudakolják, mennyit ildomos adni a főorvosnak (ezzel legtöbbször csak feljebb srófolva az összeget).

- Végre jogosan moroghatnának a betegek, hogy mennyibe van nekik a kezelés, és hogy ezért a pénzért igazán megkaphatnák a tisztességes ellátást. Ezzel óriási pszichés tehertől szabadulnának meg, és jogosan érezhetnék a jól végzett morcogás örömét.

- A hálapénz adásának lényeges eleme, hogy a beteg plusz szolgáltatást vár, vagy remél. A kötelező hálapénz miatt mindenki egyformán jogosult lenne a plusz figyelemre, mindenkit soron kívül ellátnának, mindenki első lenne a zsúfolt szakrendelésen / műtéti programban / várólistán.

- Természetesen a kötelező hálapénz plusz forrást jelentene az eü-ben dolgozók számára, és az SZJA-n keresztül adóbevételt, méghozzá nem is keveset. A fenti tarifákkal számolva 3 hónap alatt csak a szülészek kb. 2.8 milliárdos bevételhez jutnának (és SZJA-ként kb. 440 milliót fizetnének ebből be). A háziorvosok ugyanennyi idő alatt 17-34 milliárd közötti összeget kapnának (a receptírások ill. orvosi vizsgálatok arányának függvényében), ezzel 2.7-5.4 milliárd közötti SZJA-t generálva. A járóbetegeket ellátó szakorvosok kb. 77 milliárdot tennének zsebre (mínusz 12.3 milliárd SZJA). A fekvőbeteg-ellátásért kapott összegeket nehéz lenne megbecsülni.

Ezt a rendszert szerintem 3 hónapig kellene fenntartani. Ennyi idő alatt a népesség legnagyobb része (akár saját maga, akár közvetlen hozzátartozója révén) személyes tapasztalatot szerezhetne az egészségügynek nyújtott személyes hozzájárulásról. Köztük nyilván annak a többmillió embernek a nagy része is, akik jelenleg sem TB-járulék formájában, sem egyéb módon nem járulnak hozzá az eü. kasszához.

Persze nyilván óriási lenne az elégedetlenség. Tüntetéseket szerveznének, ahol a betegeknek öltözött tüntetők lukas kórházi pizsamákban tolnák az orvosokat megszemélyesítő társaik Audijait. Gyurcsány Ferenc napi 3 gyújtó hangú, kurvajó baloldali bejegyzést írna a blogjába. Gréczy Zsolt sírós glosszákba burkolózva rettegne, mikor kezdi a kormány a Dunába lőni a kisnyugdíjasokat. LMP-közeli amerikai vállalkozók Csillebércen rendeznének be ingyenes fogászati rendelőket a rászorulóknak. A nyugati újságírók balról tájékozódó része arról beszélne, hogy az Orbán-kormány lábbal tiporja az egészséges élethez való alapvető jogot, elfeledkezve arról, hogy nemrég az USA-ban átlépte az 50 milliót az egészségbiztosítással nem rendelkezők száma.

Aztán 3 hónap múlva, mikor az első indulatok már lecsendesedtek, és Gyurcsány is csak a Szemlőhegy utcából üzen ki néha a Kossuth téren táborozó baloldali keménymagnak, a kormány szépen visszavonhatná a kötelező hálapénzről szóló jogszabályt, és helyette - immár mindenki nagy örömére - fenntartható szintre emelhetné, az eü. járulékok összegét, és kiterjeszthetné a járulékfizetési kötelezettséget minden állampolgárra.
 

Disclaimer: Azok számára, akik még nem találkoztak a bloggazda kissé sajátos stílusával és / vagy a homloklebenyük károsodott, megnyugtatásul közlöm, hogy a vastagon szedett javaslat és az utána következő szövegrész műfajilag a szatíra világába tartozónak érzi magát. A cikk célja csak annyi, hogy a valós (és bőségesen hivatkozott) adatok alapján felhívja a figyelmet az eü. válságára, és rávilágítson arra, hogy társadalmi szintű áldozatvállalás (pl. többlet-befizetés, a befizetők körének kiterjesztése) nélkül a ma megszokott ellátási színvonal sem tartható fenn.