Ehhez a könyvhöz jól átgondolt születésnapi ajándékozás célszemélyeként jutottam, abba a meglehetősen nehezen definiálható műfajba sorolható, amit okoskönyvnek mondanék. Az okoskönyvek mindig tartalmaznak tényanyagot (aránya szerzőnként változó), inszájder ismereteket, kis színes történetkéket (hogy ne legyen olyan száraz az olvasmány), humoros vagy annak szánt epizódokat, és ha szerencsénk van, némi egyéni gondolatot is. A téma bármi lehet, a pszichológiától a vallásig, az orvostudománytól a hálózatelméletig. Az okoskönyvek fontos vonása, hogy nem elsősorban tényszerű ismeretekkel, hanem látásmóddal ajándékoznak meg (ebben térnek el a tankönyvektől). Megajándékoznak ezen felül azzal a semmihez sem hasonlítható érzéssel, amit teljes egészében csak Izrael népe élhetett át, ők is a bibliai időkben: a kiválasztottságéval. Nem arra gondolok, hogy mi választjuk-e a könyvet, vagy a könyv minket (ezt a látszólag nagyívű szofizmát készséggel átengedem a ráérősebb írástudóknak), hanem arra, hogy olvasásuk közben mindnyájan értelmiségieknek tudhatjuk magunkat.
Ben Goldacre neve fogalom lett azok között, akik szeretik a gondolkodás hibáit felfedezni, lehetőleg persze másokban. Goldacre, aki Angliában háziorvoskodik, de emellett rovata van a Guardian-ben, ebben a könyvben arra vállalkozik, hogy feltárja a tudományos gondolkodás hibáit, vagy pontosabban a véletlenül vagy szándékosan áltudományos gondolkodásét. A könyv végigvezet a tudományos vizsgálatok és más, egészségügyi témájú becsapások módszertanán, és rengeteg példát hoz arra, hogy lehet a módszertani hibák segítségével gyönyörű, de téves következtetésekre jutni.
Az esetek egy részében a módszertani hibák szándékosak. A kedvencem az Aqua Detox. Ez az elmés szerkezet gyártója szerint arra hivatott, hogy a szervezetünkben lerakódó toxinokat eltávolítsa. (Amúgy semmi tudományos bizonyíték nincs arra, hogy a szervezetünkben toxinok halmozódnának fel, hacsak nem eszünk minden este higanyos hőmérőt, vagy nem fürdőzünk vörösiszapban, de a detoxikálás az újrakezdés élményét adja, amiről mítoszok és vallási szertartások tucatjai is beszélnek, szóval elég erős belső igény lehet rá.) Az Aqua Detox egy elmés lábfürdő, az ember beletesz a lábát egy lavórszerűségbe, amibe egy kis sót öntenek, majd a terapeuta bekapcsolja az ionizáló készüléket, és az „helyreállítja a víz bio-energetikai egyensúlyát, ily módon elősegítve a toxinok kiürülését a láb pórusain keresztül” - mondja a könyv. A víz nemsokára barnára színeződik, és a hatást tovább növeli, hogy klórszag tölti be a levegőt (mindez a lábunkból kiszabaduló toxinok, magyarázza az aquaterapeuta). Valójában az elektrolízis nevű jelenség tanúi vagyunk, ahol a víz barna színét az elektród vasának rozsdásodása, a klórszagot a vízbe öntött só bomlása során felszabaduló klórgáz okozza, ugyanakkor, különösen, ha a terapeuta a dramaturgiai helyzet magaslatán van, a megtisztulás élménye garantált. (Most látom csak, itthon is hozzáférhető).
Vannak esetek, amikor a tévedés a megfigyelés pontatlanságából vagy a beavatkozás időzítéséből fakad. A közönséges nátha szerencsétől függően 5-7 napig tart, a tünetek fokozatosan erősödnek fel és szűnnek meg. A példa kedvéért vegyünk egy egyhetes náthát: ez (normál lefolyás mellett) legkésőbb a 4. napra eléri a csúcspontját, majd enyhülni kezd. Mivel a tünetek az első pár napban enyhék, jó esély van rá, hogy „komoly” gyógyszert, legyen az antibiotikum vagy homeopátiás szer, csak kb. a harmadik napon kezdünk szedni. Másnap következik a „krízis”, a legrosszabb állapot napja, amit – bár a betegség normál lefolyásából is adódhat – miért ne lehetne úgy magyarázni, hogy a gyógyszer kezdi kifejteni a hatását, és a széteső kórokozók / megborult belső energiák miatt romlik az állapot, ami „a javulás első jele”. Ember legyen a talpán, aki meg tudja cáfolni, hogy a gyógyszer hatását látjuk. (Az egyén szintjén, a nátha változó hosszúságú lefolyása alapján nem is lehet eldönteni a kérdést. Erre valók az ún. placebo-kontrollált vizsgálatok, ahol párhuzamos csoportokba sorolt betegek vagy hatékony, vagy hatástalan szerrel történt kezelésének hatásait mérik le).
Jóval súlyosabb következményei is lehetnek egy-egy tévedésnek. 1998-ban az egyik legjobb nevű orvosi újság, a Lancet egy esetsorozatot közölt, mely azt látszott bizonyítani, hogy a nálunk is használt MMR vakcina (mumpsz, kanyaró és rubeola elleni kombinált védőoltás) autizmust okozhat. Egy ilyen esetsorozat természetéhez tartozik, hogy – bár felhívhatja egy esetleges oksági kapcsolatra a figyelmet - nem tud nyilatkozni az autizmus gyakoriságáról MMR-oltottak között. (Önmagában a tény, hogy vannak baptista fogorvosok, még nem jelenti azt, hogy több baptista megy fogorvosnak, mint ahány katolikus, szcientológia-hívő, vagy ateista, sem azt, hogy a fogászat művelése hajlamosítana a baptista hit felvételére.) Bár egészen nyilvánvaló volt, hogy a cikk következtetései módszertanilag helytelenek, a vizsgálat a laikus sajtóban óriási publicitást kapott. Az oltásokkal szembeni ellenérzések felerősödtek, emiatt 2006-ra Nagy-Britannia egyes régióiban a gyerekek addig 92%-os átoltottsági aránya 32%-ra esett vissza. 2008-ban 1.9 millió brit gyerek nem volt megfelelően védett a kanyaróval szemben. És 1992 óta először a kanyarónak halálos áldozata is volt…
Elvben nagyon tetszik a könyv, egyben tükröt is tart elém. Mindig is azt gondoltam ugyanis, hogy a betegeknek arra van szüksége, hogy megértsék, mi zajlik a szervezetükben. Egy frászt. A könyv szerint (és a napi-, hetilapok szerint, akik kevés kivételtől eltekintve bölcsész végzettségű újságírókat alkalmaznak orvosi tárgyú cikkek írására) az embereknek olyan magyarázatokra van szükségük, amik jól hangzanak, érthetők, és könnyen befolyásolható tényezőkre mutatnak rá. Az, hogy tudományos igazságtartalmuk legyen, nem követelmény. Erre a felismerésre egész iparágak alapulnak, a „táplálkozástudomány”-tól a homeopátián át a mágnes-, vagy éppen aromaterápiáig, de a „rendes” gyógyszeriparban is kiterjedten használják.
A könyv kissé száraz, de bőséges tényanyag és (az orvoslásban megkívánt) szakirodalmi hivatkozás támasztja alá Goldacre érvelését. Annyi gondom azért van ezzel a könyvvel, hogy miközben elvben a tudomány álláspontját hirdeti (aminek egy fontos eleme a tényszerűség), elég hamar kiderül, hogy a szerzőnek is megvannak a szimpátiái és antipátiái, és ezek olyan kérdésekben is megnyilvánulnak, ahol a tudományos igény mellett is fontos az ember joga a szabad véleményre. Ez az enyhe türelmetlenség a szerző blogján méginkább érezhető.
A másik bajom ennél kisebb, ezt a könyvet Bill Brysonnak kellett volna megírnia, fele annyi tényanyaggal, de kétszer akkora mesélőkedvvel. Bill, ha olvasod a blogomat*, ugyan tégy már valamit ez ügyben.
* Ha egyszer lányom lesz, Remény lesz a neve, vajon miért?
