Tisztelt Asszonyom!
Nem szeretném ezt a blogot panaszfal üzemmódban, a kimondott és kimondatlan szenvedések kibeszélésére használni, most mégis úgy döntöttem, megosztom Önnel és a blog közönségével mai látogatásának tapasztalatait – saját nézőpontomból, de lehetőleg kerülve a túlzott érzelmi megnyilvánulásokat. Azt gondolom ugyanis, hogy a történet rávilágít arra, miért képtelenség, hogy a sokat – és sok esetben okkal – szidott egészségügy mindenkit teljes megelégedésére lásson el.
Leányának ma délután 4 órára volt előre megbeszélt időpontja az általam vezetett ambulancián. Leánya, aki nemsokára 16 éves lesz, azon a határon van, ahol már nem csak a gyermekgyógyász, hanem a – hozzám hasonlóan – felnőtteket kezelő orvos is végezhet ellátást, bár erre utóbbi nem kötelezhető. Megemlíteném, hogy nem az osztályunk ellátási területén laknak, így ezért sem volnék köteles segítséget nyújtani. Ettől függetlenül az Önnel folytatott telefonbeszélgetésen –az Ön kifejezett kérésének megfelelően – a kivizsgálást elvállaltam, mert úgy éreztem, gyermeke valóban a speciális tudásomat igénylő orvosi segítségre szorul.
Mikor leányával a megbeszélt időpontra megérkeztek, azzal kellett szembesüljenek, hogy a rendelés áll, és az önök előtt levő beteg már kb. 2 órája vár, hogy vele folytathassuk a rendelést. Ez a helyzet annak dacára alakult ki, hogy reggel 8 óta a 14.10-kor megkezdett, bruttó 13 perces ebédszünetemet leszámítva végigdolgoztam a napot. (Elsősorban osztályos orvosként dolgozom, a szóban forgó szakrendelés csak egyike az ezen túl rám kirótt pluszfeladatoknak.) Egész egyszerűen az történt, hogy tegnap és ma olyan mennyiségű beteg gyűlt össze az osztályon, hogy „tűzoltás” jellegű ellátásuk is lényegesen több időt vett el, mint amennyi a rendelés kezdetéig rendelkezésre állt. Hogy mást ne mondjak, hat beteget kellett zárójelentéssel elbocsássunk, hogy a csurig pótágyazott osztályon legyen szabad ágy az ügyeleti időre (folyamatos felvételt látunk el a hét 7 napján).
Az Önök jelenlétével végül akkor szembesültem, mikor 17 órakor Ön megjelent az – egyébként fekvőbetegek számára fenntartott – osztályon, hogy emelt hangon érdeklődjön, meg tudom-e vizsgálni a leányát. A rendkívül megalázó helyzetben Ön tulajdonképp azzal vádolt meg, hogy tudatos gonoszságból várakoztatom a betegeket, nem tudom ellátni a rám bízott munkát, és egyáltalán is alkalmatlan vagyok. Mindezt persze a folyosón, az osztályon levők füle hallatára. Olyan kellemetlen és támadó stílusban sikerült társalognia, hogy végül az egyik kezelőből jött ki egy kolléga (aki bent is jól hallhatta, miről folyik a szó), és elhívott egy beteghez, hogy időt adjon Önnek lehiggadni.
Az nyilvánvaló, hogy bárhol várakozni teher, adott esetben én is nehezen viselem. De el kellene fogadni, hogy az egészségügy ilyen szempontból speciális. Itt ugyanis a szolgáltatást nyújtó orvos a munkája sajátos jellegéből fakadóan nem tudja percre (de néha órára sem) pontosan tervezni az idejét. Egy-egy beavatkozásnak meg lehet szabni a tipikus idejét, (az OEP meg is teszi), de mivel munkánk tárgya az ember, óriási eltérés lehet a tervezett és tényleges idő között és ritka, hogy a tényleges legyen a kevesebb. És akkor még nem beszéltem az orvosi kar elöregedéséről és az átgondolatlan rezidensképzési „reform” miatt egyre fenyegetőbb orvoshiányról.
Talán érdemes tudnia, hogy OEP-finanszírozott munkahelyemen a munkaidő 8-tól 16 óráig tart. Én ezt a rendelési napokon rendszeresen már eleve túltervezem (Önök is így kaptak időpontot), mert különben még hosszabb lenne a sajnos így is abnormális várakozási idő. Ezért a rendszeres túlmunkáért semmiféle bérezésben nem részesülök, ellenben rendszeresen osztanak ki Önhöz hasonlóan a várakozásba belefáradt betegek. Ez, bár nem kellemes, szintén része a munkánknak, ha nem is a legvonzóbb.
Apropó, OEP-finanszírozott: mondandójának egyik lényeges eleme volt, hogy Ön befizeti a TB-járulékot (méghozzá a maximumot, sietett hozzátenni), tehát elvárhatja a soron kívüli vizsgálatot. Nos, miközben gratulálok, hogy a befizetéssel eleget tett törvényi kötelezettségének (lassan ott tartunk, hogy különdíjat kap, aki ezt kérés nélkül megteszi), hadd hívjam fel a figyelmét, hogy ezzel az ellátást és nem a soron kívüliséget vásárolja meg. A sorrend az adott orvosra bízott betegek állapotától, a szükséges kezelési módoktól függ.
Vitánk során, mikor felhívtam rá figyelmét, hogy ténylegesen a szabadidőm terhére vizsgálom meg leányát, meglehetős kellemetlen stílusban érzékeltette velem véleményét, mely szerint én vélhetően lényegesen többet keresek Önnél. Hadd osszam meg önnel, hogy a magyar orvosi fizetések messze alacsonyabbak, mint az átlagember gondolná, s az én fizetésem meglehetősen magas szakmai pozícióm (és sajnálatosan növekvő korom) mellett is elmarad a diplomás átlagfizetéstől. Nyilván nem is a fizetésemre gondolt, hanem a vélelmezett hálapénzre. Ki kell, hogy ábrándítsam: bár szűkebb területem egyik kiemelkedő, nemzetközileg is jegyzett képviselője vagyok, messze nem általános, hogy „megkínálnának” ilyesmivel, magam pedig a ráutaló magatartás látszatát is kerülöm. Ezt egyébként az Ön személyes tapasztalata is alátámaszthatja, bár javára írom, hogy a leánya vizsgálatával eltöltött közel háromnegyed óra elteltével, miközben láthatóan mindketten elégedettek voltak a vizsgálattal, sikerült azt az etikailag kényes helyzetet elkerülnie, hogy bármilyen formában is megköszönje a munkámat. Azért szóban megtehette volna.
Nem szeretem a munkahelyen privát ügyeimet intézni, ezért nem mondtam, hogy az a kb. félperces telefon, ami megszakította a vizsgálatot, a feleségem tájékoztatása volt arról, hogy kisebbik gyerekünknek 38.5 a láza. Miután elmentek, még megvizsgáltam a többi (hál’ Istennek türelmesebb) beteget, és este 8-ra már haza is értem. Addigra már 39.7 volt a kicsi láza.
Összefoglalva, azért írtam le ezt a hosszúra nyúlt történetet, mert kitűnően érzékelteti a mai magyar valóság néhány jellemző vonását:
- Az egyén – jelen esetben Ön – számára az egyetlen lényeges szempont az, hogy mindent, azonnal, és a többiekre való tekintet nélkül megkapjon. Ez a közismerten forráshiánnyal küzdő, és amúgy is ezer sebből vérző egészségügyben szép lassan oda vezet, hogy beteg lesz betegnek farkasa. (Itt hosszasan lehetne sorolni a felesleges, de az orvosból kipréselt vizsgálatokat, az indokolatlan kezeléseket stb, amikkel a szűkös TB-kasszát apasztják, hiszen az „jár”.)
- A mindennapi kommunikációból egyre inkább eltűnik az udvariasság, a másik meghallgatása, és teret nyer a gátlástalan, a másikat földbe döngölni akaró, sokszor üvöltözésig fokozódó érdekérvényesítés.
- Ennek egy speciális formája az, amit már doktor Bubó is megénekelt: „Diktál a beteg, írja a doktor”. A betegek egy része úgy érzi, „megvette” (a TB-járulék befizetésével, a hálapénzzel, a kromofággal leöntendő autó felemlegetésével) az orvost, és innentől az köteles azokat a vizsgálatokat és kezeléseket elvégezni, amiket a beteg jónak tart, az orvosszakmai érvek figyelembevétele nélkül.
- Talán a társadalmunkra egyre jellemzőbb frusztráció az oka, hogy a teljesen objektív körülményeket – jelen esetben a rám más betegek ellátásából háruló munkát – is mint személye elleni támadást éli meg az emberek egy jelentős része.
- Ha valami akadályozza, hogy vélt célját elérje, az egyén ezt a „támadást” – bármely célszerűtlen magatartás ez – mintegy „csípőből tüzelve” igyekszik visszaverni, tehát egyből nekitámad a „támadás” vélt elindítójának.
Búcsúgondolatként arra szeretném felhívni figyelmét, hogy még a gazdasági és társadalmi válságot most igazán megérző Magyarországon is vannak olyan értékek, amiknek továbbadásával csökkenthetjük embertársaink terheit. És ebben szerintem igen fontos szerepe van annak az értelmiségnek, ahová Ön is bizonnyal tartozni kíván. Ezek az értékek a türelem, megértés, emberség, és az a ritka képesség, mely felismeri, mikor embertársunk a szakadék széléhez ért, és ahelyett hogy továbblökné, szelíden visszahúzza. Ennek a képességnek empátia a neve. Majd nézze meg az értelmező szótárban.