Úgy tűnik, a kétségtelenül dekoratív Demcsák Zsuzsára átlag kétévente rájön az ötperc, ilyenkor jól felszívja magát, és egy lendülettel ismét beírja magát a magyar média mélyrepülőinek sorába. A mostani dobása, a TASZ elnökével folytatott beszélgetése még az amúgy messze nem pártatlan magyar médiák ismeretében is figyelemre méltó. De szegényt már jól kiszerkesztette (más nézőpontból nyilván megalázta) a Reakció és a többi blogger kolléga, úgyhogy erről nem is mondanék többet.
Viszont ez a beszélgetés eszembe juttatta Zsuzsánk két év előtti, nagy vihart kavart blogját a "meg nem értett anyuka / hisztis tyúk (nem kívánt törlendő) bölcsit keres" témában.Sőt, nem is a kormányszóvivőként tiszavirág-életű hölgyemény bejegyzéseit, hanem egy blogjában megjelent kommentet, amiben egy Clax álnevű hozzászóló gyilkos humorral figurázza ki Zsuzsa világát. Na jó, gondoltam, olvassuk újra a paródiát.
Itt ért az újabb meglepetés, a kommentet ugyanis hiába kerestem a bejegyzés százhatvan-akármennyi, időrendbe szedett kommentje között. Pedig a Google szerint ott kellett hogy legyen, 2007-03-22 08:24:47-es dátummal. Dehát nem volt ott, most így nézett ki az adott időszak:
Úgy tűnik tehát, hogy vannak, akiknek a sztájliszt sem elég ahhoz, hogy elég szépek legyenek, a múltjukat is meg akarják szépíteni, a rajta esett foltokat elhalványítani. De - hála az internetnek - ez ma már nem olyan könnyű dolog. Álljon itt is mementónak Clax szövege:
"2007-03-22 08:24:47
Clax:
Kedves Zsuzsa!
Tegnap este kattintgattam a neten, s rábukkantam a blogodra. Egy szuszra olvastam végig. Szívemből szóltál, akár én is írhattam volna azokat a sorokat. Mivel csak negatív hozzászólásokat kaptál, - legyünk őszinték: koszos, magyarkodó proliktól - , úgy gondoltam, írok néhány biztató szót, hogy ösztönözzelek a napló folytatására. Sok közös van bennünk: egykorúak vagyunk, jól szituáltak, s az én kisfiamat is Benedeknek hívják. Akár barátnők is lehetnénk.
Az operabáli előkészületek nálunk is hasonlóan zajlottak. Sőt! Még zűrösebben. Az én gyermekem is jönni szeretett volna velünk. A cseléd (Kati? Erzsi? Még új, nem tudom a nevét.) egyszerűen nem bírt vele. Mikor teljes puccban léptünk volna ki az ajtón, Benedek beszaladt a konyhába, 10 másodperc múlva megjelent egy érett papayával, s egyszerűen hozzám vágta. Tudod, milyen a papaya! Úgy „összeveszett” a hernyóselyem Náray-ruhámmal, hogy hiába törölgettem, nem jött ki a folt. Kénytelen voltam a tavalyi estélyimben elindulni. A bálon szinte végig egy sarokban kuporogtam, mert észrevettem, hogy többen is furcsán sandítanak rám. Biztosan kiszúrták, hogy a múlt évi rongy van rajtam. Nagyon kellemetlen volt. Te viszont jól néztél ki. Nem látszott rajtad a fáradtság. Ki a sminkesed?
Mi is leléptünk éjfél után, de a megpróbáltatásaim nem értek véget arra az estére. Fél lábbal már a taxiban voltam, mikor egy szutykos hajléktalan megfogta a vállamat, s rám akarta tuszkolni a zsírpecsétes újságját. Akkorát sikítottam, hogy többen kijöttek az Operaházból is. Hogy merészel egy ilyen hozzám érni?! Nagyon feldúlt ez az eset. Ahogy hazaértünk, rohantam is zuhanyozni. Másfél órán keresztül sikáltam a karomat, egy foltban le is kopott a szoliszín. Jövőre hosszú ujjú ruhát csináltatok.
Mi régóta nem járunk étterembe. Nem a gyerek miatt, hanem mert nem megfelelő a mai vendéglők színvonala. Nagyon ritka az olyan hely, ahol még van minimális igényesség. Boldog-boldogtalan beülhet bárhová, akár farmerben és mackófelsőben is. Ráadásul ezek a plebejusok csak a kanalat, kést, villát ismerik. Akkor ment el a kedvünk végképp a magyar vendéglátástól, amikor a Gundelben egy sudribunkó halkéssel látott neki a süteménynek. Mi még csak a levesnél tartottunk, de a férjem úgy felháborodott, hogy azonnal elhagytuk a helyszínt. Azóta egy menő partiszervíztől rendeljük a kaját, hétköznap is. Kizárólag bioélelmiszereket kínálnak, semmi cukor, semmi tartósítószer. Még kisgyermek-menü is van, fokozottan ellenőrzött alapanyagokból. Nekem ez nagyon fontos.
A múltkor mégis majdnem tragédia történt. Akupunktúráról és mélyizom masszázsról mentem haza, teljesen kivoltam. Beléptem az ajtón, s földbe gyökerezett a lábam. Benedek ült a cseléd ölében, s parizert falatozott parasztkenyérrel. (mint később kiderült, „őnagysága” ebédje volt) Elráncigáltam a kisfiamat az asztaltól, s zokogva felhívtam M. Zs. professzor urat. Megnyugtatott, azt mondta, két-három szelet párizsi még nem indít el visszafordíthatatlan folyamatokat a szervezetben, de azért figyeljek, hogy többé ne forduljon elő ilyesmi. Nem fog, az biztos. Úgy kirúgtam az alkalmazottat, hogy lába sem érte a földet.
A játszótér kiválasztása tényleg az egyik legnehezebb feladat egy kisgyermekes szülőnek. Néhány hónapig mi is vándoroltunk egyik helyről a másikra, de Benedek mindig elkapott valami fertőzést. Hiába mondtam, hogy ne fogja meg a többi gyerek kezét, meg játékait, nem hallgatott rám. A férjem megelégelte a folytonos vakarózást, kiütéseket, s vett egy játszóteret. Abszolút EU-konform, cseresznye-és diófából készült játékokkal, semmi festék, semmi műanyag. Fedett, így a galambok sem piszkítják össze. A homokozóba vettünk egy raklap kókuszreszeléket, mert Benedek nagyon jól érezte magát a Seychelle-szigeteken, a hófehér homokban. Mivel a gyereknek társaság is kell, néhány hete válogatást tartottunk. Csak makulátlan pedigréjű családokat vizsgáltunk, a végére két kisfiú és két kislány maradt. De még így is mellényúltunk. Egy lurkótól már meg is kellett válnunk, mert három egymást követő nap ugyanaz a kabát volt rajta. Közben biztosan nem mosta ki az anyukája, hisz reggeltől estig velünk voltak. Hozzád hasonlóan én sem bírom az ilyesmit. Nálunk az alsónemű is egyszer használatos. Minden este kidobom, aztán másnap újat veszünk fel. Szóval: hamarosan újra mustrát rendezünk. Gyertek el, csatlakozzatok! A proletároktól nem kell tartani, a játszóteret körbevettük villanypásztorral. Ha valamelyik kis szutykos túl közel merészkedne, megcsípi a kezét 10 Volt, aztán mehet a dolgára.
Logikusak az általad felállított kategóriák, amelyekbe az anyákat soroltad. De szükségtelen ilyen sok csoportot felállítani. Cicciolina, nagyon találóan, csupán két anyatípust különböztet meg: a művész anyát és a gépíró anyát. Gondolom, nem kell magyaráznom, kik a gépíró anyák: azok, akik napi 8-16 órát melóznak valahol, mégsem viszik semmire. Két pár cipőjük van, még nem jártak Európán kívül, s jó esetben évente egyszer eljutnak kozmetikushoz. Minden bajuk forrását bennünk, művész anyákban látják. Mert sikeresek vagyunk, mert minőségi életet élünk. S mert nem érintkezünk velük. Mintha mi tehetnénk az ő nyomorukról. Nevetséges. Hőbörögjenek csak! A plebs mindig elégedetlen, mióta világ a világ. Semmi nem elég, és semmi nem elég jó nekik. Szerencsére fabatkát sem ér a harag hatalom nélkül!
Várom a folytatást!
Üdvözlettel,
K.E."
(a szöveget a belőle vajmi keveset értő Tor Salqvisttől vettem át, köszönet érte)