Az embernek vannak furcsa pillanatai, amikor nemrég Velencében jártunk, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy felkeressem San Michele szigetét. Nálunk az illetőnek lova van, ott szigete, a különbség letagadhatatlan. A velenceiek oda járnak temetkezni, már ha épp beférnek. Egy időben Mestrébe vitték a halottakat, mostanában megint a szigeten is lehet örök nyugalomra térni, valószínűleg üresedések folytán - ennyit arról, mennyire örök az örök nyugalom.
Velence nyüzsgése után a San Michele csendje szinte visszhangzott. Alig volt látogató, akik voltak, azok is kulturáltan viselkedtek, legtöbbjük - legalábbis öltözködésük alapján - a turista bölcsészek valamelyik alfaját képviselte. A hely szelleméhez méltóan csendesek voltak, viselkedésük illő és méltóságteljes volt.
Aztán megjött egy olasz látogató, akinek a nemzetiségét abból lehetett tudni, hogy amint belépett a temető protestáns részébe*, hátrafordult, és elkiáltotta magát: "Gyere, Vittoria, itt lesz valahol!"
Ezt a sírt kereste:
Milyen kevés elég egy sírkőre, ha az ember eleget ír életében, nem? Főleg, ha ilyeneket.
* felekezet szerint temetkeztek ide, nem tudom, van-e ateista szekció is
