'There was once a young man who wished to gain his Heart’s Desire'

Hogy bloggerhez méltó szófordulattal kezdjem, az úgy volt, hogy mikor két határidős munka között már vagy ötödször néztem végig a Kick-Ass legbizarrabb jeleneteit (a Banana Splits c. számra gyilkolászó 11 éves, lila hajú szuperhőslányka megvan?), akkor eszembe jutott, hogy megnézem, ki is az a Matthew Vaughn, aki ilyen filmeket rendez, és mit tett ezen kívül a Kozmosz megváltásáért (ami a munka egyik velejárója a katolikus teológia szerint). És mondá az IMDB, hogy valami Stardust, meg a Rotten Tomatoes, hogy 76% tetszési index és hűen adja vissza a könyv hangulatát, mire nekem beugrott, hogy egy hasonló című Gaiman-könyvvel szemeztem nemrég. Szerencsére az Interneten patakokban folynak a filmek, úgyhogy már csak a nyaralást kellett kivárni, hogy idő is legyen megnézni.

A megfilmesített könyvek a széplelkek, esztéták vagy szájmenős bloggerek számára kifogyhatatlan témát adnak. Ha az ember ugye először a könyvet olvassa, akkor kialakul benne egy kép, és azt a később megszülető film – legyen bár olyan hűséges, mint a Gyűrűk Ura filmes változata – majd szép lassan átírja benne. Így aztán egy idő után jó eséllyel már ő is úgy emlékszik, hogy Elrond palotáját mindig is szecessziós motívumok díszítették, Aslan hangját szerinte is Liam Neeson tudja legjobban visszaadni, és de Carabas márkiról kezdettől fogva úgy gondolta, hogy néger. Még egyértelműbb a helyzet, ha a filmmel találkozunk előbb, ezért fel sem merül bennünk, vajon Harry Potter haja nem tüsi volt-e Rowling szerint (de igen).

Egy előnye mindenképp van, ha a filmet látjuk előbb: nem kell attól félnünk, hogy elrontja azt a belső képet, amit a könyv olvasása épített fel. Így jártam én is a Stardust-tal.

A Stardust főhőse egy kedves, kissé gyámoltalan csetlő-botló fiatalember, aki olyan benyomást tesz, mintha magában folyton azon a kérdésen tipródna, vajon tett-e tiszta papírzsebkendőt a nadrágzsebébe, ahogy Anya már százszor megmondta. Hézagos tapasztalataim alapján Gaimannek külön tárháza van a hasonló fiatalemberekből, valószínűleg axolotlok társaságában tenyészti és hűvös, sötét pincék rejtekén őrzi őket, amíg be nem tereli valamelyik regényébe.

A szóban forgó fiatalember, Tristan Thorn, egy Wall nevű kis faluban él. A falu határában levő kőfal egy varázsvilágot zár körül, a bejáratát pedig a falu lakói szigorúan őrzik.

Történetünk kezdetén Tristan még nem találta meg a maga Isolde-ját, bár ő ezt másként gondolja. Szíve jelen hölgyének neve Victoria, fő foglalkozásként a falu férfiszíveit töri apró darabokra, másodállásban pedig verzátus hiszterika. Hogy szerelmét bebizonyítsa, Tristan lehozná az égről a csillagokat is. Szerencsére erre semmi szükség, a hölgy beéri egy hullócsillaggal is, ami a fal túlsó oldalán hullott le. Így aztán Tristan elindul a varázsvilágba, mit sem sejtve arról, hogy több szállal kötődik oda…

Szpoilerezés nélkül mit lehet mondani egy olyan filmről, ahol a marcona Robert de Niro széplelkű  (hm) légikalózt, a szépészeti iparral szemben a természetes megöregedés mellett lándzsát törő Michelle Pfeiffer pedig legalább 400 éves boszorkányt alakít? Ahol az apjuk örökségéért egymást gyilkoló királyfiakból kék vér folyik? Annyit mindenképp, hogy sajátságos humor és némi poézis keveredik Gaiman kifogyhatatlan fantáziájával, az eredmény egy helyenként gonosz és mindenképpen 12-es karikával jutalmazandó tündérmese.

Több más erénye mellett a film választ ad egy sokakat égető kérdésre: alakulhat-e jól a kapcsolatunk egy hullócsillagból lett lánnyal, ha megismerkedésünk apropója az, hogy ledöntjük a lábáról, majd anyámnak szólítjuk.

Most már nincs más hátra, mint begyűjteni a könyvet. Egy másik Isoldénak tetszett.