Egy kis falu polgármestere nagyobbat tett, mint Kossuth Lajos: bevitte a médiába és 3 napon túl (ameddig, ugye, minden csoda tart) ott is tartja a települést. Monok világhírű lett - legalábbis Magyarországon. Anélkül, hogy részletes elemzésbe kezdenék - ezt már elegen megtették -, véleményemet két portré megrajzolásával szeretném ismertetni.
Az első ötvenes, normálisan öltözött, német értelmiséginek is becsületére váló szemüveggel felszerelkezett roma asszony. Sárospatakon, segélyezettek lakta (bocs a burkolt rasszizmusért), leromlóban levő házban lakik, egyedül neveli a fiát (az nem derült ki, van-e más családtag). A korral és dohányzással járó kisebb kellemetlenségeken túl nincs olyan jelentős betegsége, ami az életvitelét vagy munkaképességét befolyásolná. Amikor megkérdezik, hogy mit gondol a segélyekről, munkáról, megélhetésről, a válasz egyszerű: Most havi kb. 50 ezer Ft segélyt kap. Azért a párezer forintért, amivel a munka többet adna, az asszonynak nem éri meg napi 8 órát erre szánni. Tehát segélyből él, és nem is akar mást. Ebbe nő bele a gyereke is.
A második egy 17 éves lány, akit a rendelőben láttam, túlhajtottsággal magyarázható panaszok miatt. A lány Bp. mellett, csonka családban él (válás után apjánál maradt). Egy kisváros szélétől kb. 2 km-re laknak (pont annyira, ahonnan már nem lenne érdemes gyalog nekiinduljon).A család speciális vendéglátó tevékenységet végez (nem írom le pontosan, mert túl speciális, nem az a cél, hogy rá lehessen ismerni), vállalkozásban. Ez a család egyetlen jövedelemforrása.
A lányt minden reggel apja viszi be a közeli kisváros gimnáziumába,és délután is ő hozza el. Eddig jól tanult, már az órákon megjegyzett annyit, ami elég volt neki a 4.5 feletti átlaghoz. Most, a gimi 3. évében rontott. Kéne ugyanis egy kicsit az anyaggal suli után is foglalkozni, különösn úgy, hogy egyetemre szeretne menni. De nincs rá ideje. Iskolaidőben napi 3-4 órát, a nyári szünet alatt napi 10-12 órát dolgozik, mert ha ő nem tenné, nem lenne, aki elvégzi. A tanulás és munka miatt gyakorlatilag nincs szabadideje, a várostól való távolság miatt pedig barátai sem. Pedig bájos, értelmes; max. annyi hibája lehetne, hogy kissé koravén. Felméri, hogy ez a helyzet számos problémát okoz neki, mégsincs szíve (és kiskorú lévén persze lehetősége sem), hogy kiszálljon. Ha megtenné, könnyen lehet, hogy bukna a cég, és bele sem szeretne gondolni, mi lenne akkor szívbeteg édesapjával. Édesanyja szerint a vállalkozásra ment rá a házasságuk is, de ő sem látja, mi lehetne a kitörési pont. Az apa nem ért máshoz, és 50 felé nemigen tudna másba fogni.
Szóval itt van két ember, ha tetszik, két sors. Mindketten részesülnek az adóforintjaimból (a sárospataki asszony a segélyek révén, a lány az ingyenes iskoláztatás miatt). Én, ha tehetném, csak az egyiket támogatnám, de őt akár a megszokottnál jóval nagyobb mértékben is.
És te mit tennél?