Távol álljon tőlem, hogy Rékuc babérjair törjek, de egy hete morczogok egy múlt vasárnapi élmény miatt. Íme hát:

Békés délelőtt, hogy ne mondjam, Dies Domini. Két gyerekünkkel igyekszünk a Liget felé egy kis közös biciklizésre, bár az ő esetükben ez még azt jelenti, hogy Anya vagy Apa óvja őket a leeséstől. Dehát így tanul a gyerek.
Az egyik zebránál csinos, fiatal, szőke nő csapódik mellénk. Nyers színű ruha, barnára sült bőr, az ember ilyenkor gondolkodik el rajta, hogy másnak is lehet olyan csodálatos partnere, mint a sajátja (bonyolultan fogalmaztam, de hátha az asszony is olvassa a blogot). A nő két harci kutyát vezet atomerős közös pórázon, az egyikre még szájkosár is jutott, nem lehet egy szavam sem. Kissé arrébb húzódunk a gyerekekkel.
A Ligetbe érve lemaradok, az egyik gyerekünket segítem fel biciklistől a zebráról a járdára.  Mire felnézek, látom, hogy a nő az állatbarátra jellemző nagylelkűséggel engedi el a két kutyát. Az egyik továbbra is szájkosár nélkül indul neki, hogy komótosan megszemlélje a vasárnapi idillt, gazdája jó 10 méterről követi. A egész jelenet 10 méterre zajlik le az egyik ligeti játszótér bejáratától.
Nem tudom, mi lett a végkifejlet, mi - a kutyáktól függetlenül - az ellenkező irányba tartottunk. Csak az jut eszembe, hogy a Liget melletti Bethesda kórház sebészetén - egy barátom ott volt sebész - rengeteg kutyaharapott gyereket látnak el, közülük sokaknak maradandó károsodás az osztályrésze.

Kedves Hölgyem, ha olvassa ezt a bejegyzést, ugyan vegyen már egy szájkosarat annak a másik kutyának is!