Elmúlt a népszavazás, tovább dübörög az egészségügyi reform - a szintén évek óta dübörgő gazdaságéhoz hasonló eredményekkel. Most épp annak örülhetünk, hogy egy újabb intézet megszüntetésével sikerül az egészségügyben még több megtakarítást elérni.

Miről is van szó? A kormányzat nyilván jól átgondoltan úgy döntött, hogy a mértéktartó becslések szerint is kb. 600.000 alkoholbeteggel (hogy a kábítószerélvezőket ne is említsem) büszkélkedő Magyarországon nincs szükség egy olyan szakmai műhelyre, ahol egy fedél alatt működik a gondozás ill. a kutatás, adatgyűjtés és monitoring. Ezért a gondozási feladatokat átadta a döntően szervi betegségek rehabilitációjával foglalkozó Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetnek (Budakeszi), míg a többi feladatot a Váci úton székelő Országos Szakfelügyeleti és Módszertani Központ kapta meg. Mindezt úgy, hogy az országnak nincs átfogó alkoholstratégiája (kábítószerstratégia van, vélhetően azért, mert arra érzékenyebb a közvélemény). Az OAI egyébként több koncepciót letett már az asztalra, nem világos, mért nem sikerült ezek közül választani. Jelenleg az alkoholbetegek kb. 5 százaléka (30 ezer fő) áll gondozás alatt. Becslések szerint a szenvedélybetegségek éves szinten 600-1200 milliárd forintjában vannak az államnak.

Az átszervezés további problémás pontja a betegellátás elköltöztetése. Egy olyan betegcsoporttól, amelynek a betegségbelátásával is komoly problémák vannak, vajon mennyire remélhető, hogy követi a szakrendelőt Budakeszire? Hányan fognak elkallódni, lemorzsolódni a kezeltek közül?

A minisztérium intézkedése értelmében a (betegellátást végző) jogutód intézmény kapacitása 1494 óráról 360 órára csökken. Ezt a kapacitás állítólagos alacsony voltával magyarázták, adataik szerint az OAI egy órára jutó esetszáma mindössze az országos átlag 27 százaléka, az egy órára eső beavatkozások száma az országos átlag 15 százaléka, az egy órára jutó pontszáma pedig az országos átlag 34 százaléka volt. Nem világos azonban, hogy a kihasználtságot a többi hasonló profilú intézmény adataihoz, vagy egy átlagos háziorvosi vagy belgyógyászati praxiséhoz viszonyítják. Ha az utóbbi esetről van szó, könnyen belátható a torzítás, hiszen (hasonlóan a pszichiátriai vagy neurológiai vizsgálathoz) az addiktológiai ellátás korántsem intézhető el pár perces orvos-beteg találkozással. De attól függetlenül, hogy mihez hasonlítják az OAI munkáját, elgondolkodtató a minisztérium elképzelése a hatékonyságról. Én úgy gondolom, több értelme van rászánni az időt a betegekre, mert - ami az addiktológiában különösen fontos - hiteles személyes kapcsolat és persze a beteg történetének alapos ismerete nélkül illúzió lenne sikeres kezelésre gondolni. És itt jutunk vissza ahhoz a problémához, hogy lehet-e az egészségügyben hatékonyságot a sztahanovizmusban bevált darabszám-növeléssel azonosítani.

Mit nyert az OAI megszüntetésével az egészségügy? Vélhetően nem túl sokat. Az intézményt (eddig) vezető, nemzetközi hírű Buda Béla szerint az OAI tudományos műhelyének utolsó éves költségvetése 28 millió forint volt. Emellett a csökkentett kapacitás miatt csökkenhet az OEP által a betegek kezeléséért maximálisan kifizethető összeg. Ennek nagyságát nem tudom pontosan megbecsülni, de mivel járóbeteg-ellátásról van szó, maximum néhány tízmillió forintot jelenthet évente.


Megéri?