Hát itt van a várva várt, a szuperbruttósító, kerékpárosbarát, benzinár-emelő, a választás éve, a becsomagolt-bőrönddel-várom-mi-lesz-a-Jobbikból éve...
A környezetemben sokan úgy várták ezt az évet, mint a változás lehetőségét. Nem a várható MSZP-Fidesz váltás miatt ( a jelenlegi ellenzék is épp eléggé exponálta magát ahhoz, hogy sok jót lehessen tőle várni), nem is azért, mintha a Jobbik, LMP vagy más új formáció színre lépésétől várna valamit. Az, hogy az SZDSZ be sem került ebbe a felsorolásba, többüket örömmel tölti el, de ez a lakosság kb. 95%-ára igaz, és a maradék 5%-ban a tartózkodók is benne vannak.
Azért várták, vártuk ezt az évet, mert erős bennünk az érzés, hogy ami eddig volt, nem mehet így tovább. Úgy tűnik, a magyar államgépezet és vele a közszolgáltatások köre odáig jutott, hogy – esetleg az Alkotmánybíróság és az ÁSZ kivételével - nincs olyan cég vagy hivatal, ami alkalmas lenne a feladata ellátására. Már ha a feladatának az adott terület működtetését tekintjük, és nem a pártkasszák vagy a csókosok kitömését. A legszebb példa talán a BKV, ahol el lehetett érni, hogy Szalainé ki tudja, milyen munkáért 100 M körüli végkielégítést kapjon, de azt nem, hogy a fővárosi buszok legalább 80%-a el tudjon indulni, amikor december közepén váratlanul (mindössze 5 nappal a meteorológusok első figyelmeztetése után) lecsapott a tél.
Az egészségügyre úgy tűnik, szintén igaz, hogy működőképessége határához ért, bár ennek a mondatnak a hatásosságát jelentősen csökkenti, hogy legalább 5-6 éve halljuk az eü. egyes , mikrofonközelbe került szereplőitől. (Úgy tűnik, a hitelességi deficit az eü-politikában megszólalókat is utolérte). Most annyiban látom másnak a helyzetet, hogy év végére az én munkahelyem is eljutott oda, hogy magunk hozzuk a papírt a zárójelentések nyomtatásához, darabra (!) porciózzák ki, hogy mennyi injekcióstűt kapnak az osztályok (30 ágyas osztály, egy hét: 200 db), és rákényszerültünk arra, amit kalandorabb természetű ellátók már évek óta csinálnak: a beteg rendszeresen szedett gyógyszereit behozatjuk, hogy ne a mi gyógyszerkasszánk bánja a korszerűen beállított kezelés velejáróit.
Úgy érzékelem, felgyorsult az orvosok és nővérek elvándorlása, elsősorban az EU-tagországok felé. Nemrég zártuk le a régióban a * szakma rezidenseinek 2. évét, az eredmény elgondolkodtató. A két éve belépettek 1/3-a menet közben eltűnt: szakmát váltott vagy külföldre ment, a maradék 1/3-a pedig az indexük aláírása után mindenkinek feltett kérdésünkre bevallotta, hogy januártól külföldön folytatják. Mivel 20, orvosként eltöltött év után a bruttó fizetésem még mindig jelentősen alatta van a diplomások átlagbérének (bár az országos átlagbért már meghaladja), nehéz egyet nem érteni velük. Főnököm, aki intézetvezető és szakmájában világszerte elismert tekintély, szintén nehezen tudott volna nekik perspektíváról beszélni a maga nem egész félmilliós havi bruttójával. Úgyhogy nem is tettük. Ismerjük a kollégákat, tudjuk, ha rajtuk múlik, hazajönnek. De induló életet nem lehet orvosi fizetésre alapozni, családot meg még kevésbé.
Aki megy, elsősorban fiatal, nyelvet beszélő, friss szakvizsgás vagy a szakvizsga közelében van. aki marad, az idősebb, családi vagy egyéb okból röghöz kötött. A perspektíva nem rózsás. Tegnap összefutottam egy traumatológus kollégával: osztályukon a maga 50 évével ö a legfiatalabb, most havi 6-8 ügyelet jut nekik (felvételesből), nyáron még több. Ha az ő generációjuk is kifut, nem lesz, aki a szilveszterezéskor sérülést szenvedőket ellássa…
Ebben a helyzetben, eü-n belül és kívül, a változás nem mint lehetőség, hanem mint a fennmaradás szükségszerűsége jelenik meg. Ha nincs változás, Magyarország megy a levesbe, és nem lesz valami finom íze sem. Ezért éreztem azt, hogy Sólyom László mai beszéde – bár egyesek szerint közhelyes, mások szerint fideszes kampánybeszéd – igenis mond valamit. Ha mást nem, azt, hogy legalább egy felelős pozícióban levő ember van, aki úgy látja, igen rosszul mennek a dolgok. (A közhelyességet egyébként nem Sólyom Lászlónak kellene felróni: az, hogy a korrupció, az oktatás színvonala vagy a családok védelmének szükségessége közhely-számba megy, az ország működtetőit minősíti elsősorban.) De a környezetemet látva úgy tűnik, az elnök azt fejezte ki, amit legtöbben éreznek.
Nagyon örülök, hogy Sólyom László nem csak a nagypolitika felelősségéről beszélt. Mert mindnyájunkon múlik valami. Rajtam az, hogy aki betegként megkeres, a jelenleg elvárható legjobb ellátást kapja. A kismamán, akivel múltkor egy másik blogban összekaptunk, az, hogy az otthonszülés iránt érzett olthatatlan vágyát egy olyan jogszabályért harcolva élje ki, ami világos, szakmailag korrekt, a gyermek és az anya érdekeit is figyelembe veszi. A blogoszféra olvasóközönségén az, hogy az ellentétes véleményen levőket ne akarják verbálisan vagy konkrétan likvidálni. Az autósokon az, hogy tanuljanak meg közlekedni, és a többi közlekedőt is óvni. A kerékpárosokon dettó. A politikusokon … ehh, hagyjuk. Úgy általában mindenkin az, hogy a másik embert emberként kezelje. Hogy - arra a percnyi vagy éveken át tartó időre, amíg ez a kapcsolat tart - valódi legyen a kapcsolat, mert az embert a valódi kapcsolatok formálják leginkább.
Szurkolok, hogy legyen még erőn és hitünk (nem csak vallási értelemben) ahhoz, hogy bele merjünk vágni a változtatásba. Itt most tényleg a lét a tét.
