Több mint egy hónapja, hogy elvállaltam az orvosszakértő hálás szerepét a Praxis blogon. Bevallom, az egészben volt egy kis düh is. A Praxis szerkesztője (akkor még Kacorka) többeknek úgy tűnt, hogy az orvosok ellen akarja hangolni a blogoszférát. Egy mérges kommentözön hatására felajánlotta, hogy ha egy orvos vállalja, hogy leírja a véleményét a bejegyzésekről, ő publikálja. Gondoltam, szaván fogom. Sikerült.
Ez a szakértősdi sok szempontból nagyon tanulságosra sikeredett. Először is be kellett, hogy lássam, hogy x év orvoskodás után (évet, szakterületet nem mondok - „No specifics. Remember?”) max. a saját területem szakértőjének érezhetem magam, és más területek esetén lehet, hogy közelebb állok az érdeklődő laikusok, mint a szakorvosok szintjéhez. Tehát amit Lenin elvtárs az ifjúság feladatáról mondott, az sajnos az ránk, orvosokra is érvényes.
A másik, ami kiderült, az olyasmi, hogy valószínűleg nincs olyan egészségügyi szolgáltató, aki hibátlan szolgáltatást tudna nyújtani. Főleg az utolsó napokban megszaporodtak azok a bejegyzések, amelyek néven nevezett kórházakban elkövetett hibákat tárgyalnak. Anélkül, hogy védeni akarnám őket, arra felhívnám a figyelmet, hogy csak az egyik fél álláspontját ismerjük. És ne feledjük, olyan intézményekről van szó, ahol az évi fekvőbeteg-forgalom tíz-, ha nem százezres nagyságrendű.
Sok érdekes dolog derült ki arról, hogy a szokásos „a szomszéd sírján mindig zöldebb a fű” hozzáállás az eü. vonatkozásában hibás. A fejlett nyugat-európai társadalmak jelentős részében az eü. egésze (átlaga) talán lehet jobb, de egyes területek (pl. orvossal, szakorvossal való találkozás lehetősége, vizsgálatok elérhetősége) szempontjából furcsa, de dobogósak vagyunk. Sokan írták le tapasztalataikat elsősorban a skandináv ill. angol eü. rendszerről, érdemes megfontolni a szavaikat.
A legfontosabb tanulság azonban az volt, hogy mára az egészségügyi ellátórendszer és az azt igénybevevők között olyan szakadék húzódik, amit valószínűleg évtizedeken át sem tudunk majd betömni. Hol van már az az orvoskép, amit Kosztolányi írt le? Sőt, hol van a másik embernek kijáró tisztelet (akár a beteg, akár az orvos az a bizonyos másik)? Úgy tűnik a megnyilvánulásokból, mintha az első világháborúban Verdunnél működő „vérszivattyú” két szembenálló hadseregét hallgatnánk itt napestig. Ebben úgy gondolom elévülhetetlen érdemei vannak annak az elmúlt években kialakult eü. miniszteri attitűdnek is, mely szerint az orvosok és az eü. általában üldözendők. Egy hazánkhoz hasonlóan frusztrált országban persze az emberek kapva kapnak az alkalmon, hogy máson verjék el a port (s ezzel, mint pár napja megtudtam, plusz dopaminhoz juttassák a nucleus accumbensüket).
Ezen a helyzeten, úgy látom, ez a blog csak kicsit segíthet. Az, amit vártam, hogy egymás szempontjainak ismerete oldaná a sokakban tapintható feszültséget, nem jött be. Bár tudom, hogy egy átlagos blogban kb. 100 látogatásra esik egy komment, a beérkező véleményekből a frusztráció olyan szintje árad, amit értelemre ható kommunikációval nem lehet felülírni. Nehogy bárki azt hihesse, hogy csak a betegekre gondolok: egyik-másik orvos hozzászóló is igen hamar elveszti a fejét, és olyanokat ír, amiket az etikai bizottság igencsak kifogásolhatna.
Amit szintén lényeges lenne megérteni, az az, hogy az emberi szervezet nem reparálható a végtelenségig. Bizonyos helyzetekben az egészségügyi ellátó eleve lehetetlenre vállalkozik. Nem volt arról infó (és nem is támadó éllel mondom), hogy az itt panaszlevelet beírók közül hányan tehetnek (legalább részben) a saját állapotukról. Hányan dohányoznak, hányan hagyták el a tartósan szedendő vérnyomáscsökkentőjüket vagy cukorgyógyszerüket, hányan nem törődnek a koleszterinjükkel, nem járnak rákszűrésre stb. Nem anyázni akarok (ezt kommentben megkaphatja, ha valaki kéri), de fontos azt tudni, hogy az egészségünk megőrzéséért legtöbbet mi tehetjük.
A másik, amire rá szeretnék mutatni, az a szocialista rendszertől örökölt beidegződés, ami a szociális jellegű problémákat az eü. nyakába szeretné varrni. Kezdő orvosként még láttam olyan egyedülálló idős asszonyt, akit másfél éven át egy aktív osztályon tartottak, és a korán túl semmi lényeges betegsége nem volt. Ez a dolog mostanra megszűnt (nem sorolnám ide a tartós pszichiátriai betegség miatt ellátásra szorulókat, vagy a pl. bénulás miatt tartósan ágyban fekvő betegeket stb, akik „csak” a krónikus osztályon való elhelyezésig tartó 2-3 hónapot /!!!/ töltik aktív ágyon). Viszont a családokban rendkívül nagy az igény arra, hogy idős, beteg hozzátartozóik ellátását, ha lehet véglegesen az eü. rendszerre hárítsák. Meg tudom érteni, hogy senki sem hagyhatja ott a munkáját, hogy idős szülőjét ápolja (én sem tudnám megtenni), de ezt akkor sem tartom elfogadhatónak. Ebből a szempontból tanulhatunk pl. a roma családoktól, akik lehetnek hangosak, türelmetlenek, zavaró, mikor huszan állják körül az ágyat, de – míg nem-roma betegek kapcsán hetente küzdünk emiatt - eddigi munkám alatt egy roma beteg tartós ápolását se kellett megszerveznünk. Szükség lenne arra, hogy változzon a társadalom szemlélete az idősekkel kapcsolatban. Ha annyi családban férne meg az idős, segítségre szoruló rokon, ahányban a plazmatévé, már jobban állnánk.
Nagyon fontosnak és előremutatónak tartom, hogy a betegek egyre inkább tájékozódni akarnak, s ehhez minden forrást igénybe vesznek. Ugyanakkor a wikipedia és a megszámlálhatatlan internetes lehetőségek nem pótolják azt a fajta tudást, amit 6 éven át próbálnak (változó sikerrel) az orvosok fejébe tölteni az egyetemen, és amit a maga területén mindenkinek rendszeresen frissítenie kell(ene). Az interneten számos téves információ van, és rengeteg olyan tartalom, amelyeket (bár ez nem mindig derül ki róluk) egyes termékek vagy szolgáltatások reklámjának szánnak. Senkinek nem rovom fel, ha ezeket olvasva kérdései támadnak, de mint ahogy vélhetőleg a mikrósütőjüket sem netes útmutatók alapján akarják megbütykölni, célszerű lenne ezeket az információkat a helyükön kezelniük.
Mindezt megfejeli még az a jelenség, amit posztmodern vallásosságnak neveznék. Úgy tűnik, széles rétegek számára az olyan „régi” fogalmak, mint Isten, nem jelentenek fogódzót, ugyanakkor azt habozás nélkül elhiszik, hogy a csuklón viselt hűtőmágnes megóv a sclerosis multiplextől. Innen kezdve, ha valaki kellően lelkiismeretlen, azt ad el a betegeknek, amit nem szégyell. Magas oxigéntartalmú vizet (amiből a pár köbcentinyi „magas tartalom” az első kibontás után kihussan), ellenőrizetlen hatású vitaminokat, aloe-tartalmú állólámpát, földmágnesesség ellen védő padlómatricát, bármit. Egy 2008-as felmérés szerint a magyar lakosság átlagosan havi 8.000 Ft-ot költött „alternatív” gyógymódokra…
Az utóbbi két bekezdés persze remek felvezetés lenne az orvostól való kérdezősködés témájához is. Való igaz, hogy sokan szorulunk rá kommunikációs tréningre, empátiafejlesztő helyzetgyakorlatokra stb. És ennek a súlyát nem szeretném kisebbíteni. De azt azért érdemes a másik oldalnak is tudni, hogy az orvost nem arra találták ki, hogy mindig azonnal elmondja, mi újság Szabó nénivel. Főleg nem telefonon (ezt jogszabály is tiltja). Én megszámoltam a múlt pénteki bejövő hívásaimat, a munkaidő alatt 40 db volt, ebből 30 beteg-kezdeményezte hívás (nyilvános is a számom, ill. a központunk is kilöki a hívást a flottás mobilomra, ha eszükbe jut). Ilyen volumenű hívás mellett, ha a hozzátartozók egy része a folyosón megtámad, hogy „csak egy percre zavar”, akkor előbb-utóbb az ember felemeli a hangját. Az lenne a célszerű, hogy a hozzátartozók is megszokják, hogy meghatározott időben (pl. a látogatási idő alatt) „jogos” az orvost kergetni, egyébként meg inkább ne (ezzel, közvetve, a beteg hozzátartozó állapotát is javítják, ti. az orvosnak lesz ideje a betegekkel is foglalkozni).
Jónak tűnik a kezdeményezés, hogy létrehozzanak egy orvos-ajánló rendszert, amire a blog most kísérletet is tesz. Itt azonban megvannak a kételyeim. Azt ugyanis, ha egy orvos a szakma szabályainak megfelelően jár el, a betegek egy része sérelmezheti. (Friss példa az a János kórház traumatológiájával kapcsolatban beküldött eset, ahol a betegnek műtétet ajánlottak, ezt elutasította, majd a konzervatív kezelés kapcsán kialakult (durva) szövődményekről és a ténylegesen vacaknak tűnő ápolásról zengett tirádát. Bennem felmerült, nem lett volna-e elkerülhető mindez, ha a beteg a műtétet elfogadja. A János traumáról egyébként több pozitív hangvételű poszt és komment volt, ami árnyalja a képet.) Attól tartok, hogy egy ilyen ajánlórendszerben a simulékony bájgúnárok jönnének ki győztesként, függetlenül attól, hogy szakmai tudásuk alapján ezt megérdemlik-e. És akkor még nem szóltunk arról, hogy vannak olyan helyzetek, amikből a betegek (és így az őket kezelő orvosok) eleve nem jöhetnek ki győztesen. Hogy a pszichopatákról (l. pl. védanygyal kommentjeit) már ne is beszéljünk. Én nem javasolnám egy félig-anonim (orvos neve nyilvános, véleményezőé nem) rendszer létrehozását, a fentieken túl már csak azért sem, mert nem érzek különbséget az orvos és a véleményező személyiségi jogai között. Meg azért sem, mert mondjuk ciki lenne, ha az orvost olyasvalaki véleményezné, aki nem is járt nála. Szóval, ha lesz egy ilyen rendszer, az IRL nevemmel szívesen vállalnám a megmérettetést, de csak IRL nevekért cserébe. Így az is elkerülhetővé válna, hogy egyes szolgáltatók a saját rendelésüket álnéven reklámozzák.
Megköszönve a lehetőséget, a megnövekedett terhelésemre is tekintettel dr. Morcz most búcsút int a nagyérdeműnek. Kommentben még örömmel járok erre, rendszeres véleményezésre nem fogja futni az időmből. Kívánok mindenkinek jó nyarat, sok pihenést, nyaralástól függetlenül stressz-csökkentést, és leginkább azt, hogy Sartre mondását arról, hogy a pokol: a másik ember, mindenki elfelejtse. Beteg, orvos, hozzátartozó: ugyanolyan emberek vagyunk, sőt a szerepeink sem állandóak. Ha sikerülne felismerni a másikban az embert, az a gyógyulásunk első lépcsője lenne.
PS. Ez egy ikerposzt, azonos időben megjelenik a Praxison is...
