A háromnapos ünnep utolsó napját igazi családi ünneppel töltöttük. Anyósom (remélhetőleg) sikeresen letette további orvosi működéséhez szükséges tesztvizsgát.
Nem tudom, ismerős-e a téma, hogy a szakorvosoknak (nagyon helyesen) ötéves továbbképzési ciklusokon kell részt venniük ahhoz, hogy szakképesítésük megmaradjon. A ciklusokon belül adott időt kell tölteniük az adott szakterületen betegellátással, nagy számú továbbképzésen (kongresszusok stb) kell megjelenniük, és részt kell venniük egy kötelező szinten tartó tanfolyamon, amit számítógépes vizsga követ. A rendszer elég jól ki van találva, alkalmas lenne arra, hogy a rohamléptekkel fejlődő orvostudománynak legalább arról a szeletéről apgrédeljen, amit nap mint nap művelünk, a betegek üdvére ugyebár.
Mondom, alkalmas LENNE. Ugyanis ez a jól kigondolt rendszer is magán viseli a mai Magyarország pár sajátosságát.
Kezdjük a szakterületi betegellátással. Ma a szakorvosok túlnyomó többsége a saját területén dolgozik, és így erre bőven van lehetősége. A gond csak annyi, hogy egy bizonyos kor után, ami úgy 40 felé lehet, valami okból cikinek gondoljuk, ha a másikat figyelmeztetni kell valami hibára. Így megeshet, hogy egy praktizáló orvos pályája utolsó 20-30 évét úgy tölti, hogy semmiféle kritika nem éri a munkájával kapcsolatban. Belátható, hogy hibát mindenki elkövet (már persze rajtam kívül, de most nem rólam van szó). Meg kellene találni a módját, hogy ezek a hibák kiderüljenek, lehetőleg hamarabb, mintsem hogy a bíróságra háruljon a feladat, és meg kellene tanulnunk a másiknak elmondani ill. a másiktól elfogadni, ha valamit elrontott/unk.
A szakterületi betegellátással kapcsolatos másik probléma az, ha valakinek egynél több szakvizsgája van. Ez alapjában hasznos, sőt kívánatos dolog lenne. Nem ártana, ha egy nőgyógyász vagy urológus profi lenne a hasi sebészetben, a fül-orr-gégész tudna mit kezdeni a műtétek során időnként előforduló koponyaűrön belüli teendőkkel, vagy egy pszichiáter szakképzett neurológus lenne (és viszont). Ma viszont akinek két szakvizsgája van, az igen nehezen tudja elvégezni a mindkét szakma további műveléséhez szükséges betegellátó gyakorlatot. Ez persze nem jelenti azt, hogy igazolást ne tudna róla szerezni, mert a betyárbecsület ebből a szempontból még él az orvosok között (itt ui. nem pénzről vagy előmenetelről van szó). Különben is, ma Magyarországon bármiről lehet 2-3 munkanapon belül igazolást szerezni, csak a kapcsolati hálót kell mozgásba hozni.
A szakképesítés megőrzéséhez szükséges némi kongresszusi részvétel. Ezt a kollégák általában szeretik, mert a legtöbb helyen jót lehet közben enni és aludni, ill. alkalom nyílik a legújabb kiskosztümük bemutatására is. (Az orvosnők öltözködési szokásairól Isolde már írt egy keveset, de égető szükség lenne egy hosszabb elemzésre a témában.) Hátrányt jelent, hogy a kongresszusok egy része fizetős, ezért praktikusabb kollégák a kongresszusi naptárt a kezük ügyében tartják, ha várható, hogy felbukkan a rendelőben egy orvoslátogató.
Szakképesítésünk megőrzéséhez szintén előny, ha fel tudunk mutatni valamely tudományos teljesítményt (cikk, előadás, poszter), mert ezek is beszámítanak a megszerezhető pontok közé. Ha tehát kezünkbe kerülne a Dél-Dunántúli Kopasz Allergológusok Baráti Körének éves kiadványa, s abban egy értekezés arról, hogyan lehet birkavesével földrengést asztmás rohamot megelőzni*, arra is gondolhatunk, hogy a szerző ezzel a közleménnyel biztosította be saját szakmai túlélését.
A továbbképzősdi egyik legfontosabb (és mással nem pótolható) eleme a kötelező tanfolyam. Ez általában egy hét szokott lenni, ami azért nem praktikus, mert aki tényleg meg akarja hallgatni az előadásokat (és nem csak az igazolásokat begyűjteni), annak meg kell oldania a helyettesítést. Emellett nem mellékes, hogy ki kell fizetni a tanfolyami díjat, ami mostanában 30-50.000 Ft közötti összeg szokott lenni általában.
A kötelező tanfolyamok előadásait legtöbbször az egyetemi klinikák oktatói, ill. a környékbeli kórházak főorvosai tartják. A színvonal általában jónak mondható, nehézséget néhol az jelent, hogy a mindennapi élet szempontjából a lényegest ki tudja-e emelni az előadó. Anyósom tesztkérdéseit alapul véve nem hiszem például, hogy egy belgyógyásznak tudni kellene, hogy a Her-2 receptor negatív emlődaganatokat mivel kell kezelni (a készítményeket eleve csak onkológus tudja felírni, legtöbbjük kórházban adható). A ló túlsó oldalára is átesnek páran, pl. azzal, hogy a tesztvizsga szempontjából fontos diákat megjelölik. Egy konkrét előadáson úgy, mint itt a bekezdés mellett. De ezt is lehet fokozni, van olyan, hogy az előadás utolsó 5 percében konkrétan levetítik a kérdéseket, a válaszokkal együtt.
A kötelező tanfolyammal kapcsolatos érdekességek teljes szépségükben a tanfolyam után pár nappal sorra kerülő tesztvizsga kapcsán tündökölnek. A teszt egy hosszabb kérdéssor – valamennyi előadásra vonatkozó – elemeiből áll össze, a kérdéseket számítógép válogatja össze, a teljes kérdéssort a vizsgázók nem ismerik, a vizsga online zajlik, elfogadható időkorlátokkal. Eddig ötös, mondhatnánk. Igen ám, de azért nem minden papsajt. A helyszínt a vizsgázó maga választja meg (tehát otthonról is vizsgázhat), annyi segítséget vehet igénybe (saját előadásjegyzet, nyomtatott előadáskivonatok, szakértő kollégák, gyorsolvasó rokonok, internetes adatbázisok stb), amennyit csak akar. Így az egész vizsga leginkább a vizsgázó olvasási készségét és sebességét ill. a mozgósítható segéderők számát teszteli. Nem hiszem, hogy lenne olyan orvos, aki megbukik.
Más, és a témát csak érintő kérdés, hogy ha egyszer a továbbképzéseken részt venni kötelező (enélkül elvész a szakvizsga), és a költségeket a legtöbb munkahely nem téríti (mostanában főleg nem, mióta az egészségügyi „reformnak” hála több kórházban a vérvételi csövek vagy a géppapír beszerzése is gondot jelent). Normális országban a képzés költségeit, csakúgy, mint egy szakkönyv beszerzési árát az orvos kiadásként tüntetheti fel. Hiszen az neki éppolyan (ráadásul jogszabályban rögzített okból képződő) kiadás, mint pl. egy vállalkozónak az eszközbeszerzési ill. –karbantartási költség (csak az orvos a saját agyát tartja karban, mert ő legalábbis elvben ezzel dolgozik). Mivel Magyarország nem egy normális ország, nálunk csak a vállalkozó orvosok rétege tudja ezeket költségként elszámolni.
Visszatérve a szakképzés rendszerére, jó dolognak tartom, hogy egyáltalán kiépült egy rendszer, és azt is, hogy általánosságban véve jó szakmai színvonalú ismeretekkel „kínálja meg” a szakorvosokat. Ugyanakkor az elöregedő orvostársadalom miatt a lakosság elemi érdeke lenne, hogy azok, akik egyetemista korukban a penicillinről még mint újdonságról tanultak az egyetemen, megfelelő továbbképzésben részesüljenek. (Én még nincs 20 éve, hogy befejeztem az egyetemet, de már azóta is olyan mennyiségű új és releváns információ került forgalomba, hogy értelmét látnám egy fél évre átköltözni egy belgyógyászati osztályra, hogy a legfontosabb betegségekkel /cukorbetegség, magas vérnyomás stb./ kapcsolatos új ismereteket testközelből kapjam meg.) Amíg a jelen vizsgáztatási rendszer megmarad, a szó szerint demens, vagy szövegértési nehézségekkel küzdő orvosok is vígan gyógyíthatnak tovább.
* Jó, jó, tudom ... de túl nagy volt a kísértés.
